Valter Klára

Hogyan fogom szólítani?

Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy meg kell szólítanunk valakit, de nem tudjuk hogy tegezzük vagy magázzuk.

Kishegyesen nagymamám szomszédságában él Pista bácsi. Nagyon idős ember. Ha szép az idő, kint szokott ülni az utcán. Barna kabátban, barna nadrágban és egy kopott kalappal a fején. Meggörnyedve, könyökével csontos térdeire támaszkodva üldögél egy alacsony kis sámlin, és cigarettázik. Az arrajárókkal, ha megállnak, elbeszélget. A gyerekeket nem is tudom, hogy szereti-e. Talán igen, talán nem. Van, amikor köré ülnek az utcából az itt játszadozó gyerekek, és hallgatják az öregember meséit.

Zsoltival, unokatestvéremmel már én is ültem itt. Ilyenkor szokott mesélni az ő gyerekkoráról, csínytevéseiről. Lassan beszél, de ha belefog egy történetbe, úgy mondja el, hogy mindenkinek leköti a figyelmét. Van, amikor elzavarja a gyerekeket. Ez főleg akkor történik, ha káromkodni hallja valamelyiket. Mindenkit nevén szólít, esetleg csak ha valaki messze van tőle, és nem jól látja, hogy kicsoda, akkor téveszti el. Engem úgy hív, hogy a kikindai Klári. Nem túl sokat vagyok kint, de nem felejtette el a nevem.

Egy vasárnap délután egyedül ült kint Pista bácsi a ház előtt. Beszaladtam nagymamám kis sámlijáért, és nagyot köszöntem neki.

– Csókolom Pista bácsi! – és melléje helyezkedtem.

Ezt itt tanultam meg Kishegyesen, hogy az idősebbeknek így köszönnek.

Kikindán azon a részen, ahol mi élünk, nem is nagyon vannak magyarok, akiket pedig ismerek, idősebb személyek, azoknak pedig jó napotot szoktam köszönni.

Azt is itt tanultam meg, hogy mindenkinek kell köszönni. Ha ismerem, ha nem, és az emberek visszaköszönnek.

Megkértem az idős embert, hogy meséljen nekem arról, hogyan üdvözölték egymást régen az emberek. Elmondtam az idős embernek, hogy arról szeretnék írni, hogyan is kell valakit megszólítani, valaki felé közeledni. Kerestem a könyvekben is, de erről a témáról nem sokat találtam.

– Könyvekben kerested? – felém fordította a fejét. Jobb kezével hátrább tette fején a kalapját, és hosszasan nézett rám apró barna szemeivel.

– Lányom, azt nem a könyvekből kell megtanulni. Az innen jön belülről! – és ráncos kezét ökölbe szorította, és háromszor a mellkasához ütötte.

– A tiszteletet, becsületet itt keresd, bent a lelkedben. Az én gyerekkoromban bizony tudtuk, hogy mi a tisztelet, és az itt is maradt bent örökre, te pedig a könyvekben akarod keresni?

Hosszabb szünetet tartott az idős bácsi, majd elkezdte mesélni.

– Az én gyerekkoromban bizony tudtuk, hogy kinek, hogyan kell köszönni. Mi a szüleinkkel nem úgy beszéltünk, mint ti. Édesanyámat és édesapámat, és minden idősebb személyt magáztunk. Ilyesmit, hogy szüleinket névről szólítjuk!? Az még eszünkbe se jutott, hogy minden hülyeséggel terheljük édesapánkat, mikor hazajött a munkájából.

Tanárainkat tudtuk tisztelni vagy különben a vesszővel kaptunk az ujjunkra. Panaszkodni ilyenkor bizony nem is mertünk. Később már, amikor idősebb voltam, kalapot emeltünk.

Ekkor autóval közeledett felénk a falusi plébános. Lelassított autójával, leengedte az ajtó ablakát, és felénk szólt.

 – Dícsértessék a Jézus Krisztus. Hogy van Pista bácsi?

Az öregember lassan felkelt a kis sámliról. Megpróbált kiegyenesedni, már amennyire meggörnyedt teste megengedte. Bal kezét hátra tette, jobb kezével leemelte kalapját, a mellére fogta, és a plébános úr autója felé fordulva meghajolt.

– Köszönöm plébános úr, jobban érzem magam, mint a mai húsz évesek. Több van nekem itt bent, mint nekik – és kalapját többször is a mellére nyomta.

Ekkor megjelent az utcán a többi gyerek is, és a mi beszélgetésünk is befejeződött.

Itt Kikindán egy háztömbben élünk. Egy pár embernek szoktam köszönni, de vannak olyanok is, akikről csak tudom, hogy itt élnek, látásból ismerem őket. Van, amikor naponta többször is elmegyünk egymás mellett, de köszönni nem szoktam nekik. Kipróbáltam a kishegyesi tapasztalatomat. Én köszöntem az egyik ilyen embernek. Rám nézett, majd elfordította a fejét, és továbbment, de nem köszönt. Persze Kikindán ez nem úgy működik, mint falun.

Nemrégen részt vettünk asztalitenisz versenyen, Belgrádban. Velem hasonló korosztályú gyerekek vettek részt, Szerbia egész területéről. Rengetegen voltunk a sportcsarnokban. Sokszor kerültünk olyan helyzetbe, hogy meg kellett szólítani egymást, mert a nézőtérről elég keskeny lépcsősor vezetett a pályáig. A mi körünkben ilyen megszólítások hangzottak el.

– Na, menj már arrébb! Mozogj már! Lépkedjél gyorsabban!

Volt olyan, aki meg sem szólalt, csak jól hátba bökött, és egy lépcsőfokkal már lejjebb is jutottam. A „Légy szíves”, „Elnézést” egyszer sem hangzott el.

Azt hiszem, hogy arra a kérdésre, hogy hogyan fogunk valakit megszólítani, az a neveléstől függ, és a választ rá, tényleg nem a könyvekben, hanem mindenki a lelkében kell, hogy megkeresse.

Utolsó módosítás: 2006.11.02.