Szűts László

Az idegen szavak és nevek kiejtési gondjairól

A társadalmi és a műszaki fejlődés következményeként létrejött új tárgyak, felmerült  fogalmak elnevezésére a nyelvben két lehetőség kínálkozik: 1. meglévő magyar szavakból a szóképzés vagy a szóösszetétel révén új szót alkotunk ez a belső szóalkotás, 2. átvesszük az idegen elnevezést abból a nyelvből, ahonnan a tárgy, ill. a fogalom hozzánk került. Ez utóbbi a kényelmesebb megoldás, bár ez később felvet megértési, később kiejtési és helyesírási gondokat, viszont nagy előnye, hogy készen kaptuk a megnevezést is. A belső szóalkotás időigényesebb és több fejtörést   igényel.

     A XVII–XVIII. században aránylag nem túl sok idegen eredetű kifejezés került a magyar szókincsbe, a XIX. századi nyelvújítási mozgalom ezek egy részét nagyon megfontoltan, igényesen megoldotta. Gyakran sajátos, bár nem mindig szabályos szóalkotásokkal, neologizmusokkal, új képzőkkel, nyelvtanilag néha kifogásolható összetételekkel. A nyelvtani szabályok hívei, az ortológusok és az új szavak, néha nem a szabályokat követő szóalkotások pártján állók, a neológusok éppen ezért állandó küzdelemben álltak egymással. Az idegen szavak megítélésében a két tábor véleménye már évszázadok óta szemben áll egymással: az egyik szerint magyar ember csak magyarul beszéljen, kerülje az idegen szót, a másik vélemény azt hirdeti, fogadjunk be minden idegen szót, a magyar szókincs csak gazdagabb lesz általuk. Az igazság a két vélemény között van: Kerüljük a fölösleges idegen szót, ha van helyette magyar kifejezés, lehetőleg azt használjuk. Régebben még csak megbirkóztak eleink az aránylag nem túl nagy mennyiségű idegen átvétel jó részének magyarításával, viszont a XX. század második felében, különösen a rendszerváltozást követő években egyszerre túl sok idegen kifejezés tűnt fel a magyar nyelvhasználatban, főként a szaknyelvekben, a tudományos nyelvben, a kereskedelem és a reklám nyelvében. Ezek tekintélyes része angol nyelvi átvétel, s mivel némi túlzással hetenként 1-2 tucat angol szót kellett volna megmagyarosítani, ezért a legtöbb esetben egyszerűbb megoldásnak tűnt átvenni az angol szót az eredeti írásmóddal és az angolos vagy legalább is annak vélt ejtésmóddal. De hasonló volt a helyzet a más nyelvekből való átvétellel is. Sőt a régebb óta használatos latin, görög, olasz stb. eredetű szavak használatában is néha némi zűrzavar figyelhető meg.

Az idegen szavak gyakorisága a tudományos szövegekben és a szaknyelvekben néha a megértést is veszélyezteti. A nyelvtudományi szakirodalom egészen a XX. század utolsó negyedéig ezzel a jelenséggel nem is nagyon foglalkozott. A veszélyre inkább az ismeretterjesztő szakirodalom, a tudománynépszerűsítő kiadványok hívták föl a figyelmet.

Ideális megoldásnak a sikeres szómagyarítás tűnt volna, de az ilyen irányú próbálkozások a legtöbb esetben kudarcot vallottak. A XX. század 30-as éveiben bevált sportnyelvi szómagyarító – nyelvújító mozgalom a század végén már nem tűnt példaértékűnek.

Az a korszellem nem kedvezett a szómagyarításoknak, nem volt híve a neologizmusoknak.

Inkább az idegen szó, mint a szokatlan, esetleg nem a nyelvtani szabályoknak megfelelő magyar kifejezés. Ugyanakkor a tudományos és a szaknyelvben hemzsegnek az idegen szavak.

Az idegen átvételek alkalmazásának indítékai nagyjából ma is ugyanazok, mint régebben. Sok esetben, főként a mindennapi társalgási nyelvben az előkelősködés, a sznobizmus, az idegenmajmolás, a szak- és a tudományos nyelvben a tudományosság, a szakszerűség látszata.

Főként az újabb keletű átvételek esetében gyakoriak a helyesírási és a kiejtési gondok. Ezek megelőzésére valóban a legjobb módszer a szómagyarítás. A szómagyarításokról el kell mondanunk, hogy a nyelvünkben régóta használatos, mindenki számára érthető idegen szavakat már nem kell magyarosítani. De gyakran él egymás mellett az idegen kifejezés, mint szinonima, sőt az idegen kifejezésnek néha más a stílushangulata, néha a jelentése is különbözhet.

Így pl. a forma szót sem lehet mindig az alak-kal helyettesíteni pl. ezekben: államforma, létforma, életforma, formaérzék stb.  A XX. század második felében is voltak sikeres szómagyarítások, de azok akkor váltak be, ha az új tárgy vagy fogalom rögtön  magyar nyelven mutatkozott be: űrhajó, űrkikötő, űrséta, űrállomás,  holdkomp  stb. Akkor is kiszoríthatja a magyar szó az idegent, ha a szélesebb körben való elterjedés előtt  megvan a megfelelő magyar szó: szélesvásznú (film, mozi stb.) a kezdet kezdetén még  cinemascope-nak hirdették. Sikeresnek tűnt az ábécéáruház is néhány évtizedig, de mikor megjelentek a külföldi áruházláncok a 90-es években, azóta kezd meghonosodni a szupermarket. Hasonló kettősség tapasztalható napjainkban az e-mail – drótposta: internet –  világháló:  pláza – bevásárlóközpont  vonatkozásában.

Az idegen szavak tekintélyes részében a magyarítási kísérlet sikertelen marad, az ilyen esetekben fordulnak elő kiejtési gondok. Mivel az idegen szavakat angol, német, francia, olasz és más nyelvekből vesszük át az eredeti írásmóddal, ezért az írott alak elolvasása általában gondokat okoz. Érthető, hisz a fenti nyelvek fonetikai szabályait, betűinek hangértékét nem ismerheti mindenki. Bár az angol nyelvből jön hozzánk a legtöbb szó mostanában, de az angol nyelv ismerete sem olyan elterjedt, hogy az átvett szavak kiejtése ne okozna gondot. Ráadásul éppen az angol nyelvnek nem túl egyszerűek a kiejtési szabályai, még az angolul tudóknak is gyakran okoz nehézséget. Az idegenes írásmód pedig általában azért ütközik nehézségekbe, mert az idegen nyelvek ismeretében mi magyarok nem állunk valami jól.  Az egyik legutóbbi felmérés szerint az utolsó helyen állunk az uniós országok között. A legutóbbi, a 2000. évi népszámlálás adatai alapján, ma a lakosságnak mintegy 10 %-a beszél nálunk valamilyen idegen nyelven, persze nem biztos, hogy éppen angolul Ebben a 10%-ban benne vannak a Magyarországon élő nemzetiségiek is.

Egyébként mi magyarok, mivel kis nép vagyunk és udvariasak, mi átvesszük az idegen szóval együtt az eredeti ejtésmódot is. Hasonlóképpen az idegen nevek esetében is. Viszont érthető az is, hogy 3-4 nyelv fonetikai szabályait nem lehet megtanítani, ezért a legmegfelelőbb, ha minden idegen írásmódú idegen szónak a jelentésen kívül megtanuljuk az ejtésmódját is. Éppen ez támasztja alá, hogy a szélesebb körben elterjedt idegen átvételek esetében ajánlatos minél előbb bevezetni a magyaros, a kiejtés szerinti írásmódot, mert akkor nincsenek ejtésproblémák.

A nyelvünkben régebb óta élő idegen szavakat tehát magyarosan írjuk: baktérium, mikroszkóp, aktív, reneszánsz, manöken, rekamié, dzsessz, kombájn, lézer, kemping, menedzser, digitális stb.  Az  idegen szavakban előforduló ch betűt h hangnak ejtjük: technika, mechanika, archív, monarchia, pech stb.  Tehát hibás ezek k-val, ill. kh-val való ejtése: teknika, mekanika stb.

 A helyes ejtésmód tehát: tehnika, mehanika, arhív, monarhia, peh stb. Az a betűt a már meghonosodott szavakban a-val ejtjük és írjuk. Ezek ejtésében néha még ma is megfigyelhető az affektált, idegenes ejtés rövid á hanggal: ákádémia, reákció, mátemátiká stb.

Az idegenes és a magyaros ejtésmód még küzd egymással az újabb átvételekben is. Pl. projekt – prodzsekt (eredetileg latin eredetű a szó: projektum), komputer – kompjuter, leptop – laptop stb.

Hasonló ejtésváltozatok figyelhetők meg az új keletű idegenből átvett betűszavaknál is.

A magyar nyelvben ezekben  a magyaros kiejtés volt valamikor a hagyományos, tehát a magyar ábécé ejtett betűi szerint: pl. S.O.S. (ejtése: esóes), USA (úgy ejtjük, ahogy írjuk)

Viszont az újabb idegen eredetű betűszavak kimondásában igyekszünk átvenni az eredeti ejtésmódot. Pl. FBI  (efbíáj), CIA (szíájé), GDP (dzsídípí), AIDS (édsz), HBO (écsbíó) stb. Szerencsésebb lett volna ezeknél is követni a hagyományt, mert nem  várható el minden magyarul beszélőtől, hogy ha csak a nyomtatott sajtóban látja a betűszót, akkor a helyes kimondáshoz tudnia kell, melyik nyelvből származik a betűszó, és abban a nyelvben azt a betűt hogyan ejtik. Néhány esetben a régi hagyományt követjük, a magyar ábécé szerint ejtjük ki a betűket a következő rövidítésekben: sms (ejtése: esemes), mms (ememes). Ingadozik az ejtésmód a következőkben: PhD (péhádé – piécsdí), IBM (íbéem – ájbíem), VIP (-vendég: vip – víájpí), SALT (-egyezmény: salt – szalt ). A nyelvhasználókat ugyan a nyelvészek nem nagyon tudják befolyásolni, de az lenne kívánatos, ha a kétféle ejtésmód közül a hagyományoknak megfelelő magyaros ejtésváltozat kerülne ki győztesen: péhádé (hisz a rövidítés alapja latin szó, semmi nem indokolja az angolos kiejtést), íbéem, vip.

A probléma hasonló az idegen tulajdonnevek ejtésmódjában is. A külföldi tulajdonneveket: földrajzi neveket, személyneveket, márkaneveket stb. mi – mivel kis nép vagyunk – általában az eredeti nyelven igyekszünk kiejteni. Tehát az angol neveket angolosan, a francia neveket franciásan, az olasz, a spanyol, a német stb. eredetű neveket olaszosan, spanyolosan, németesen. Pl. Shakespeare, Manchester,  Moliere, Loire, Giordano, Bologna, Garcia, Sevilla, Mozart, Zürich, stb. kiejtése: sékszpír, mencseszter, molier, loár, dzsordánó, bolonnya, garszija, szevijja, mócárt, cürih stb. Néhány külföldi földrajzi névnek van sajátosan magyaros ejtésmódja is, ezeket ennek megfelelően írjuk is: Párizs,  Róma, Lipcse, Drezda, Velence, Nápoly, Prága, stb. A történelmi Magyarország  földrajzi nevei nem okoznak gondot, mivel  magyar szövegkörnyezetben ezeknek a magyar változatát használjuk:  Kolozsvár, Ungvár, Újvidék, Pozsony, Kismarton, Eszék, stb.  Ritkábban van magyar változat egyéb esetekben is: Bécs, Boroszló, Lipcse, Rigómező (Koszovó), stb. vagy magyarra fordított elnevezés: Fokváros, Szentháromság-sziget, Karácsony-szigetek, stb.

Az idegen személynevek közül sajátos gondot vetnek föl azok a személynevek, amelyek angol (főként amerikai-angol környezetből) kerültek hozzánk, de a családnév eredetét tekintve német vagy más nyelvből származik a névvel jelölt híres emberrel együtt. Ilyenek pl. Bernstein, Steinbeck, Isaac Stern, stb., de ebbe a csoportba tartozik a francia miniszter is: Sárközy. Bár maguk a személyek angol, ill. francia nyelvterületen váltak ismertté, s nevük a nemzetközi sajtóban, médiában angolos franciás kiejtéssel használatos (börnsztín, sztájnbek, ájzek sztörn, ill. szárko), mi magyar szövegkörnyzetben inkább az eredeti nyelven ejtett formában olvassuk nevüket: bernstejn, stejnbek, izák stern, és természetesen: sárközi. De természetesen nem hibáztatható a külföldön használatos, nemzetközi ejtésmód sem.

Még tovább lehetne sorolni mindazokat a  problémákat, amelyeket az idegen szavak és nevek kiejtése fölvet, de ezek egy részét, még a nyelvtudomány sem tisztázta,  s a kérdésekre adandó válasszal a nyelvművelés is  adós. Ezek is mutatják, hogy bőven vannak feladatai a nyelvművelésnek a jövőt illetően is, s akkor még nem említettem az európai uniós tagságunkból eredő, egyelőre még nem is érzékelhető, e témához kapcsolódó gondokat.

Irodalom:

Grétsy – Kovalovszky: Nyelvművelő kézikönyv I. –II., Akadémiai Kiadó,Budapest, 1980 – 84., Grétsy László – Kemény: Gábor: Nyelvművelő kéziszótár, Tinta Kiadó, Budapest, 2005.

Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára Akadémiai Kiadó, 1994.

 Magay Tamás: Idegen nevek kiejtési szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.

Tótfalusi István: Idegen szavak magyarul, Tinta Kiadó, Budapest, 2001.

Utolsó módosítás: 2006.11.02.