Szabó Szabados Ilona koszorúzási beszéde

Most, a huszadik század vége felé, ahogy itt állunk városunk neves szülöttének, Szarvas Gábornak a szobra előtt, önkéntelenül is eszünkbe jut, hogy a XIX. század második felének legjelentősebb nyelvművelő egyénisége valószínűleg nem is sejtette, hogy az idegen szavak és az idegenszerűségek elleni küzdelmet egyszer majd újra meg kell hirdetniük azoknak, akik a magyar nyelv eredetiségét féltik. Szarvas Gáborék korában a magyar nemzeti nyelv a dualista Osztrák-­Magyar Monarchia másik nyelvének, a németnek a szorításából igyekezett kiszabadulni, a nyelvújítás túlkapásaitól és a germanizmusoktól megtisztulni. Noha ez nem sikerült maradéktalanul, a XX. század első felének nyelvtudománya hátat fordított a kor nyelvművelésének, magára hagyta küzdelmében, mondván, hogy a gyomlálás nem tartozik a tudósra, ez a kertész dolga. Később, a század derekán felülkerekedett az az álláspont, hogy a nyelvművelésnek meg kell, hogy legyen a tudományos alapja, és ennek kivitelezését természetesen a nyelvtudósoktól várják el. Az utóbbi években ismét kezd eltávolodni egymástól a nyelvtudomány és a nyelvművelés, vezető magyar nyelvészek a nyelvművelés felesleges, sőt káros voltát hirdetik. Hogy mennyire szükség mutatkozik napjainkban a nyelvművelésre, azt mi, nemzetiségi, sőt kisebbségi körülmények között élők nagyon is érezzük. Másrészt tanúi lehetünk annak, hogy a kelet-európai országokban lezajlott társadalmi változások nyomán idegen szavak és idegenszerűségek árasztják el a magyar nyelvet. Nem nézhetjük tétlenül nyelvünk arculatának kényszerű torzulását, küzdenünk kell a magyar nyelv eredetiségének megőrzéséért. Ebben a harcban példát vehetünk Szarvas Gáborról és korának lelkes nyelvművelőiről.

Utolsó módosítás: 2006.11.02.