Szőcs Árpád

Tárgyalhat-e egy terem?

A kérdés első pillantásra képtelennek vagy beugratósnak tűnik. De vizsgáljuk meg a kérdést nyelvi szempontból!

Ha jobb dolgunk híján belépünk a bíróság épületébe, néhány ajtón ezt a feliratot olvashatjuk: tárgyaló terem. Márpedig ilyen formában (különírva) ez azt jelenti, hogy nem a bíró tárgyal, hanem a terem. Ez a helyesírási hiba bámulatos egyszerűséggel elkerülhető, éspedig így: tárgyalóterem (egybeírva). Így már mindenki előtt tökéletesen világos, hogy természetesen nem a terem tárgyal, hanem egy olyan helyiség megnevezéséről van szó, ahol tárgyalást tartanak.

Gyakran találkozunk hasonló, olykor humoros helyesírási hibával. Az azonban tény, hogy a szókapcsolatok és összetételek egybe- és különírása a magyar helyesírás egyik bonyodalmas kérdése. Több oknál fogva is. Egyrészt azért, mert a magyar nyelv „nem kedveli” a túl hosszú szavakat, ezért bizonyos keretek között szétválasztja őket, - még akkor is, ha egy dolgot vagy fogalmat jelölnek. Ezért az ultrarövidhullámúrádióvevőkészülék nem írható egybe. Nyelvünkben az ilyen, már-már nevetségesen hosszú, tengeri kígyószerű szóösszetételek elképzelhetetlenek.

Ezzel látszólag ellentétben, habár a jelző és főnév általában különírandó, kivételesen mégis egybeírandó, ha egybeírva más a jelentése, mint különírva. Ezek után jogos a kérdés: mikor egybe és mikor külön?

Bármilyen nehéz is az egybeírás–különírás kérdésköre, egy kis nyelvérzékkel és logikával mindig megtalálhatjuk a helyes megoldást, főleg ha elgondolkodunk a szavak értelmén, jelentésén. Gyakran ugyanis csak egyszerű jelentéssűrítésről van szó, amely igen gyakori a magyar nyelvben: tárgyalásra használható terem – tárgyalóterem, evésre szolgáló eszköz – evőeszköz, munkába viselt ruha – munkaruha. Ilyen esetekben az egybeírás nyilvánvaló és kézenfekvő (s nem kézen fekvő!). Ezért például nem az üdülő központba megyünk, hanem, az üdülőközpontba, mert tudnivaló, hogy nem a központ üdül helyettünk.

Az átvitt jelentésű szókapcsolatokat szintén egybeírjuk, egyszerűen azért, mert különírva más a jelentésük. Egy egészséges, jó szívű ember nem minden esetben jószívű is. Egy sebességkorlátozási célzattal az úton elhelyezett ún. fekvőrendőr nem téveszthető össze egy pihenő, fekvő rendőrrel. Nem csodálkozunk azon, aki barátfülét eszik ebédre, de jogosan tartjuk fura ízlésűnek azt, akinek barát fülére fáj a foga.

Írásrendszerünk szerencsére igyekszik lépést tartani a nyelvi fejlődéssel. Az is előfordul, hogy egyes, valamikor különírt szavakat ma már egybeírunk, vagy fordítva. Az is elképzelhető, hogy a jövőben enyhül a nyelvi szigor ebben a kérdésben. Ma már elmondhatjuk a külön- és egybeírási bizonytalanságban szenvedőknek, hogy ha nem jelentéskülönbségről van szó, a szabályok időnkénti elhanyagolása ugyan nem kívánatos, de nem tekinthető súlyos helyesírási hibának (például: latin betűs – latinbetűs).

Amint látjuk, nyelvünkben jó néhány szabály létezik az egybe- és különírás kérdésében, amit sajnos a mindig kellemetlen kivételek tovább bonyolítanak. Ha azonban kissé odafigyelünk, azt a néhány szabályt megszívleljük, a kivételekkel sem teszünk kivételt, nyelvérzékünket és nyelvi logikánkat megmozgatjuk, akkor már nyugodtabban mehetünk a tárgyalóterem helyett akár egy üdülőközpontba. Barátfülét is vihetünk magunkkal!

Utolsó módosítás: 2006.11.02.