Szloboda János

Az idegen szavak térhódítása 

A Kossuth rádió vasárnap reggelenként sugárzott, Édes anya­nyelvünk c. tízperces adásaiban két neves nyelvtudósunk, Fábián Pál és Grétsy László is foglalkozott az idegen szavak térhódításának a kérdésével. Az előbbi ez év márciusában az angol-amerikai szavak és kifejezések inváziójáról, az utóbbi - április 8-án - az idegen nyelvű nyilvános feliratokról és reklámokról beszélt. El­mondta, hogy az idegen - főleg angol - eredetű szavakat tartalma­zó feliratok már annyira elárasztották az anyaországi városokat, hogy szinte az az érzésünk, mintha valahol külföldön járnánk. Pe­dig az ország lakosságának 85 százaléka anyanyelvén kívül nem be­szél más nyelvet, így hát érthetetlen, hogy kiknek az eligazításá­ra szolgálnak a Kleider-Bauer, Western City Center és más hasonló cégtáblák, mivel kézenfekvő, hogy ezek nem a vásárlóknak mégiscsak a többségét képező honi és külhoni magyarok tájékoztatását, csupán az idegenmajmolást európaias műveltségként megélő félműveltek elkápráztatását célozzák.

Persze, az idegen szavak áradata nem csupán vizuálisan, hanem elektronikus hírközlő eszközeink által akusztikusán is elborít ben­nünket, sőt látó- és halló szerveinkre egyidejűleg hat a ma már csak a bibliai vízözönnel összehasonlítható reklámáradat útján. Ugyanak­kor a korszerű technológia munkahelyünkön is ránk zúdítja az új ter­melési és üzemszervezési módszerek szakszókincsének és -zsargonjának a meg-megújuló zuhatagjait.

Az idegen szavak inváziójáról beszélni tehát semmiképpen sem néhány aggályoskodó nyelvész vagy nyelvművelő pánikkeltő túlzása, hanem igenis reális veszély, amelynek elhárítási módjairól nem árt eltöprengeni, sőt szervezkedni és tenni is kellene valamit

- De hát valóban veszélyt jelentenek-e az idegen szavak nyel­vünk magyarságának a tekintetében? - kérdezhetné valaki. - Hiszen, mint tudjuk, szókincsünk nagyobb felét már úgyis idegen eredetű, ún. jövevényszavak alkotják, amelyek minden zavarkeltés nélkül szépen beilleszkedtek nyelvünkbe, még külsejükben, azaz hangalakjukban is idomultak annak eredeti szókészletéhez, hangtani szabályaihoz. Ki venné észre ma már, hogy az arany, az asszony, a béka, a híd, a kard, a vár (főnév) szavak ugor vagy finn-ugor alapnyelvünkben még ismeretlenek voltak, sőt az sem zavar bennünket, hogy az atom, az antenna, a bacilus, a bomba, a garázs, a molekula, a próza, a rádió a tranzisztor ma már szókincsünk nélkülözhetetlen részét képezik, nél­külük nem volnánk képesek kifejezni magunkat, pedig hát mindenkinek köztudott, hogy, ezeket sem Árpád apánk vitézei hozták be Verecke híres útján a Kárpát-medencébe.

Ami az idegen szavak invázióját illeti, nyelvünket nem elő­ször éri ilyen hatás, hanem a történelem folyamán ez már többször is előfordult. Az uráli őshazából délre vándorló őseinket Kr. e. l000 és 5000 között bolgár-török, a honfoglalókat a IX. századtól kezdve szláv, a keresztény hitre térőket latin, az osztrák befo­lyás alá kerülteket német szók özöne árasztotta el. Amellett szór­ványosan kerültek a nyelvünkbe iráni-perzsa, oszmán-török, olasz, francia, angol, sőt még jiddis és cigány szavak is, hogy a körülöttünk élő népek románok, szerbek, horvátok, szlovákok, uk­ránok) szavairól ne is beszéljünk (illetve erről majd később lesz szó). Kész csoda, hogy a majd fél évszázados szovjet-orosz meg­szállás alig hagyott nyomot a magyar nyelven! Talán a kényszerű orosztanulás tett bennünket immunissá ezzel a fertőzéssel szemben. Az új környezetbe kerülő, új fogalmakkal, jelenségekkel, szá­mukra ismeretlen élőlényekkel, tárgyakkal, találmányokkal ismerke­dő magyarság azoktól a népektől vette át mindezeknek a dolgoknak a nevét, amelyek révén megismerkedett velük, így, mivel a bolgár-­törökökkel érintkezve tértünk át az állattenyésztő-pásztorkodó élet­módra, sőt a növénytermesztés alapjait is tőlük tanultuk meg, nem csoda, hogy nyelvünkben az ártány, bika, borjú, disznó, kecske, kos, ökör, tinó, tyúk; az árpa, boglya, bor, búza, szőlő, de a civilizál­tabb élettel együtt járó gyöngy, gyűrű, sátor, tükör szavaink ilyen eredetűek.

A szlávok által tovább bővültek a földművelésre és állattenyésztésre vonatkozó is­mereteink, ezt bizonyítják a bab, bárány, bivaly, káposzta, kazal, len, repce, retek, rozs, szalma, széna, zab; de a "luxus" is foko­zódott: az ablak, abrosz, asztal, gerenda, kalács, kemence, kémény, kolbász, konyha, párna, szalonna, szoba, tészta, uborka, udvar stb. szavaink tanúsága szerint, sőt még a fejlettebb állami életre vonatkozó szók is, mint király, (nádor)ispán, tárnok, tiszt,  udvarnok, vajda, zászló. A kereszténységgel való első érint­kezés is szláv közvetítéssel történt az apáca, apát, barát, kereszt, de a hét napjai egy része nevének (szerda, csütörtök, péntek) bizonysága szerint.

Első királyunk társadalmi és államreformját viszont  a latin szók inváziója követi, és nemcsak a vallás (angyal, advent, kanonok, kántor, káplán, kápolna, klastrom, ministrál, mise, oltár, ostya, pápa, plébános, prépost, sekrestye, templom stb.), hanem az iskoláztatás (ceruza, diák, iskola, kalamáris, katedra, kréta, papiros, pedellus, penna, professzor, rektor, tábla, tinta, vakáció), az orvostudomány (asztma, diéta, doktor, heptika, kólika patika, pirula) és a jogtudomány (akta, alibi, bulla, juss, kancellária, kánon, kliens, prókátor, virtus) szavait is nagy mennyiségben épí­tette be nyelvünkbe. Igaz, ezek egy része az idők folyamán elavult, vagy megfelelő magyar műszavakkal pótolták. A latin mégis év­századokon át érezhető hatást gyakorolt a magyar nyelvre, sőt miu­tán megszűnt a művelt emberek közötti közvetítő nyelv lenni, a latin vagy görög-latin szók a tudományok szakkifeje­zéseiként (terminus technicus) még ma is újratermelődnek, és hatás­sal vannak minden élő nyelvre. (Gondoljunk csak a kémia, biokémia, az élettan, a gyógyászat, a kibernetika, motorisztika, elektronika, informatika és számos tudományág szakkifejezéseire!)

A német nyelv szavai is a kereszténység felvétele után jelen­nek meg a magyar nyelvben. Eleinte félénken, egyenként szállingóz­va., főleg az udvari élet (erkély, fullajtár, gróf, kastély, torony), a katonáskodás (mozsár, mordály, ostrom, páncél, pisztoly, sarc, zsákmány, zsold) és az ipar (céh, érc, garas, hámor, kohó, kontár, perec, pléh, polgár, tallér, vándor, zsemle) nyelvébe. Jó részüknek sikerült is meghonosodniuk, azaz jövevényszóvá válniuk, mások ela­vultak, a történelemtudomány szakszavaivá váltak. A XVIII. és a XIX. században azonban a német szavak olyan inváziója indult meg, ami már komoly veszélyt jelentett nyelvünk magyarságára, minthogy ezek az idegen szók már ősi magyar vagy meghonosodott jövevényszavakat szo­rítanak ki nyelvünkből. A divat (akkor még módinak hívták!) kedvelt szavai: copf, fuszekli, hózentráger, krágli, kravátli, nett,  míder, promenád, pruszlik, slafrok, slepp, sprőd, stafir, stráf, strimfli, tupir stb.; az étkezés köréből valók a csuspájz vagy csuszpájz, eszcájg, fánk, fasírt, karmonádli, lerni, nassol,  promincli, smarni, snicli, spájz, sparhert vagy sporhelt, spenót, szaft, szósz stb., a lakáskultúra fejlődése, a városiasodás hozta magával a flaszter, a flekk, a gang, a hokedli, a lichthof, a kaszni, a kredenc stb. szavakat, a mesterségszavak pedig ebben a korban a cáger, col­stok, cvikkel, fajtol, falcni, gurtni, kantni, srófciger, vekker, vikli és számtalan társuk.

A politikai célokból történő és erőszakos eszközökkel is folyta­tott németesítés idővel megszülte a maga ellenhatását, kifejlesztette a nemzeti öntudatot, az anyanyelv iránti szeretetet és megbecsü­lést, miáltal létrejött a tudatos nyelvvédelem és a nyelvápolás.

Bessenyei Györgytől Kazinczy Ferencig, Arany Jánostól Szarvas Gábo­rig és Bárczy Gézától Kossa Jánosig megszámlálhatatlan nyelvtudós, tanár és lelkes amatőr buzgólkodik azon, hogy nyelvünk tisztaságát helyreállítsa,  magyar vagy magyarrá vált szavainkat a hívatlan jövevényektől megőrizze. Élő nyelvészeink nevét szándékosan nem említem, mert valamennyiüket felsorolni egy ilyen szűk terjedelműre szabott dolgozatban lehetetlen, nagyobb részüket kihagyni pedig méltánytalan dolog volna. Ennek a hősies (mert sokszor a közömbösséggel vagy a nyelvi divattal összeütköző) küzdelemnek azonban meglett az eredménye, mert a német szók rohamát édes anyanyelvünk sikeresen visszaverte, eredeti magyar szavainkat megőrizte, sőt számos újjal gyarapította akár elavult és tájszavak irodalmivá tétele (agy, alak, hős, képez; bucka, csupasz, degesz, róna, zamat stb.), akár szóképzés (állvány, andalog, árnyalat, bizonyíték egyesít, élmény, építész, fagyaszt, fogalom, mereng, mozgósít stb.), szóösszetétel (bérkocsi, dicsfény, fivér, jármű, rendőr stb.) vagy szócsonkítás és –elvonás (ábra, bók cég, cím, csend, dics, ék, fohász, gép, gúny, gyár, lob, zöm stb.) útján. Persze, voltak köztük képtelen szószörnyetegek is pl.:

hadronc=katona,

hemzserde=országgyűlés,

locsmoly=patak, csermely,

mindenményedelem=egyetem,

de ezeket az épen maradt nyelvérzék idővel kivetette magából.

Nem kevésbé ragyogó fegyvertény volt a múlt század elején nyelvművelőink részéről a sportnyelv megmagyarosítása, azaz sikeres megtisztogatása az angol szakkifejezésektől. Elsősorban a legnépszerűbb sportágé, a futballé, amelyben a bekk, center, drukkol, fault, half, henc, korner, penál, taccs szavakat sikerült labdarúgásra, hátvédre, középcsatárra, szurkolóra, dancsra (ezt ma felvágásnak, szabálytalan szerelésnek mondják), fedezetre, kezezésre, szögletrúgásra, tizenegyesre, bedobásra magyarítani. Egyedül a futball-labda szóval nem tudunk mit kezdeni, pedig ez még egy tautológiát is tartalmaz, lévén, hogy a ball szó angolul is labdát jelent, a futball-labda tehát tulajdonképpen: láblabda-labda. Örüljünk viszont annak, hogy a boxból ökölvívás, a ringből szorító, a knock outból kiütés, a direktből egyenes, a waterpóló pedig vízilabdává,  bascettball kosárlabdává, a volleyball röplabdává magyarosodott, sőt a vívásban is megjelentek a csörte, a pást, a sportok mindegyikében pedig a dressz helyett a mez, a tréner helyett meg az edző szavak.

Sajnos, jóval kevésbé sikerült kivédenünk az angol szavak és kifejezések rendszerváltás utáni újabb invázióját, amely elsősorban az áruforgalommal, az elektronikával és a számítástechnika átvételével tört rá nyelvünkre. Ennek nyomán szaporodtak el az  anyaországi cégfeliratokon az árucenterek, big-mackek, shopok és szupermarketek, az üzleti életben pedig a diszpécser, dizájn, e-mail, hamburger, hot-dog, lizing kifejezések (a kölcsönbérlet sehogy sem tud felülkerekedni!), a non-stop, a producer, a project (kiejtve prodzsekt vagy projektum), a szervíz(el), szponzor(ál), a team stb. szavak. A tudomány nyelvében a gén, a klón, a lézer, a szonda a példa kedvéért. Egyébként a tudomány szakszavai kárhoztathatók a legkevésbé, mert mire a köznyelvbe kerülnek, egyrészt megmagyarosodnak, másrészt akár megfelelő magyar kifejezéssel cse­rélődnek fel. A tudomány nyelvében angol közvetítéssel újra megjelent egy sereg latin (vagy ógörög) szó, mint az atom és összetételei, a dehidrál, a dinamó, a faxol, a fixál, a frézer, a radar, a rádio- és rádió (gyakran adnak okot szótévesztésre), szolárium, a szcenográfia, a telefax, teletex s újabban a teleház, ill. a telekunyhó is.

Ahol máris vereséget szenvedtünk, az a számítástechnika területe, mert ennek az elektronikus forradalomnak is nevezett új tudományágnak a jóvoltából olyan elképesztő mennyiségű szakkifejezés áramlik be  a világ valamennyi nyelvébe, hogy azok lefordításához és anyanyelvi megfelelőik elterjesztéséhez egy hadseregnyi nyelvészre és nyelvművelőre lenne szükség. De azért ne ad­juk fel a küzdelmet! "Lám, az informatika helyett máris számítás­technikát mondunk (igaz, ennek az összetett szónak is csak az egyik része magyar), a komputer helyett számítógépet (nem azonos a számo-lógéppel!), az ekrán helyett képernyőt, a winchester helyett merev­lemezt, a floppy helyett hajlékonylemezt, a mouse meg egérré magyarosodott, sőt a window helyett is hallottunk már ablakot. Sajnos a bájt, a bit, a CD-ROM, a hardver és szoftver, a karakter, a laptop, a  monitor, a rekord, a weblap csak írásképükben váltak magyarrá (vagy még abban sem), de hát türelem rózsát (is) teremhet. Mindenesetre biztató kezdeményezés a nemrég (l999-ben) megjelent Számítógépszótár (SZAK Kiadó, Bicske), amely több mint 7600 szó­cikket tartalmaz s köztük számos magyarítási javaslatot is. Sajátságos, hogy 1983-ban kiadott Nyelvművelő kézikönyvünk az angol nyelv hatását a magyarra még jelentéktelennek tartotta (II. köt. 714. o.). Azóta bizony nagyot változott a világ!

Ami meg a trianoni békeszerződéssel az anyaországtól elszakított területek őshonos magyar lakosságának a nyelvhasználatát illeti, arra az utódallamoknak már közel egy évszázada akár még erőszakkal is ter­jesztett "államnyelve" gyakorolt - ha nem is végzetes, de mindeneset­re jelentős hatást, különösen a szókincs tekintetében. Ez a fentebb már ismertetett jövevény- és idegen szavak nyelvünkbe való beépülésé­től annyiban különbözik, hogy egyrészt már meglevő szavakat és kifejezéseket szorít ki, másrészt - lévén, hogy a magyar nyelvterületnek csak egy részére, az adott "befogadó" állam területén kisebbség­ként élő magyar lakosság nyelvére szorítkozik - szókincsbeli meg­oszlást idéz elő, amely egyre inkább akadályozza a különböző orszá­gokban élő nemzettársak kommunikálását. (Emlékez-zünk csak az anya­országi bevásárló-körutakon majicát, patikát, trénerkát beszerezni óhajtó honfitársaink megrökönyödésére, amikor az ottani bolti el­adók nem értik „tősgyökeres" magyar beszédüket!)

Nos hát délvidéki/vajdasági magyar tájnyelvünkbe a szerb sza­vaknak főként a hivatali szférában sikerült behatolniuk. Az állam- és közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a társadalombiztosítás stb. kifejezései közül hadd említsük meg az opstina, szkupstina, statút, poziv, kurir, doprinos, nacselnik, séf, komite(t) stb. szavainkat, amelyek hét­köznapi beszédünkben - nyelvi kultúránk szintjétől és tömb- vagy szórványhelyzetünktől függően - eltérő gyakorisággal és mennyiség­ben fordulnak elő. Nem ritka a különféle terméknevek magyar válto­zata helyett a szerb megfelelők használata a fentebb már említett majica (trikó), patika (sportcipő, tornacipő), trénerka, sőt trénerke  (melegítő, szabadidőruha) mellett a farmerka (farmerruha, farmernadrág), a rolka (garbó), a hajdan oly divatos suskavac, később vetrovka (orkánkabát), a különféle plasztik(us) (műanyag) tár­gyak, a siska (fru-fru) mint hajviselet, a dopisznica (levelezőlap), a koverta (boríték) (koperta-ként régebbi nyelvünkban is szerepelt), a szokok (szörpök, gyümölcslevek) közül különösképpen a borovnica (áfonya), a hentesáruból a butkica (csülök), a kolenica (ua.), a papak (köröm), sunkarica (sonkásszalámi), dzsigerica (májashurka) stb., az egyéb ételek közül a szárma (töltött káposzta) a jogurt (joghurt), a burek (börek),  a csevapcsitya (kebab), a pleszkavica (fasírt, vagdalt hús), a razsnyicsa (rablóhús, zsiványpecsenye). Közülük a szerb ételkülönlegességek elnevezésének használata nem tekinthető nyelvi vétségnek, csak tudnunk kell, ha valami nem az! Egyéb barbarizmusok: nyáron a kúlák (toronyházak) és s z o l i t e -r e k (pontházak) lakói a  b a z é n b a (uszoda) vagy a  p l á z s á r a (strandra) menekülnek, télen inkább zsur-kát (zsúrt, bulit) rendeznek, ahol rendszerint nagy a guzsva  (tolongás, tumultus, zűrzavar), viszont csaztiz-hatjuk (megvendégelhetjük meg különféle stószokkal (tréfákkal) elszórakoztathatjuk egymást. Egyéni beállítottság, szellemi restség alapján ezek a szavak kisebb-nagyobb mértékben minden délvidéki magyar ember beszédében jelen vannak - némelyek kimondottan ”jópofáskodásból” kevernek szerb szavakat magyar szövegükbe -, ám nem jelentenek nagyobb veszélyt, hiszen mindannyian tudjuk, hogy használatuk helytelen. Nagyobb baj az, ha kiküszöbölésük végett szavakat és kifejezéseket „gyártunk", azaz tükörfordításokkal fol­tozzuk meg hiányos nyelvismereteinket. A már említett hivatalos szókészlet "magyarítására" kiagyalt szavaink jóval veszélyesebbek, mert még a nyelvünk magyarságának tekintetében igényesebbek köré­ben is azt az érzést keltik, hogy minden rendben van, hiszen magyar szót, kifejezést használunk az adott fogalom megnevezésére.

Ilyen a szerbek által minden szinten használatos skupština szó, amelynek magyar megfelelői nálunk a képviselőház és a képviselő­testület, no meg a (köz)gyűlés is. A magyar államjog viszont országos  szinten országgyűlést (rokon értelmű idegen szóként parlamentet, nem magyar vonatkozásban tartománygyűlést, helyi önigazgatási szervként közgyűlést mond. Az utóbbi vezetője "odaát" a polgármester, nálunk a községi elnök, az adminisztrációé (közigazgatás) meg a jegyző (nálunk: titkár). (Az opština=község megoldást kénytelenek vagyunk elfogadni az anyaországtól eltérő területi felosztás miatt. A bíróságon nálunk ”közvádló” és közjogvédő, továbbá kihágási bíró is található - legalábbis napilapunk szóhasználatában, bár egyszer már elfogadtuk az anyaországban használatos ügyész és vagyonjogi ügyész, illetőleg szabálysértési  bíró (sudija za prekršaje) terminusokat a ”javni tužilac” és ”javni pravobranilac” megfelelőiként.

Mindannyiuknak van ugyan saját irodájuk, ám a munkahelyüket magyarul inkább hivatalnak kellene nevezniök, így hát a mesna kancelarija sem helyi iroda, hanem helyi hivatal, ahol több iroda (helyiség) is lehet. Itt többek között ”örökírót” vagy vegyirónt használnak golyóstoll helyett.

Sajátos vajdasági népetimológiai a ”munka ráda” a magyar munkaközvetítő hivatal helyett, az itt-ott még hallható betegsegélyző (társadalombiztosító), a zöldkereszt (egészségház vagy rendelőintézet, de a kettő nem ugyanaz!), a sokkszoba (intenzív osztály) stb.

A családi pótlék sem ”gyermekpótlék”a szerb dečji dodatak mintájára.

Furcsa képződmény a vezéralezredes is az altábornagy helyett, s bár a miniszterelnök egyúttal kormányfő is, nekem kissé furcsá­nak tűnik, hogy helyettesét meg kormányfőhelyettesnek címezik újságíróink, ha már miniszterhelyettesekről is tudunk. (A segédtit­kár hála istennek egyre inkább kikopik nyelvhasználatunkból!) Vannak viszont, akik még nem fogták fel, hogy minden államnak csak egy alaptörvénye lehet: ez az alkotmány, s ezért az "osnovni zakon” a magyarban "csak"' kerettörvény. Fordítói szakmánk nagy veresége, hogy a "kétnyelvűség" évtizedei alatt sem tudtuk elfogadtatni azt a tényt, hogy az osnovno sredstvo a magyarban nem alap-, hanem állóeszköz. Abba viszont valóban nehéz belenyugodnunk, hogy tarto­mányunknak többé már nincs alkotmánya, csupán alapszabálya, mint a horgász- vagy galambászegyesületnek, így hát makacsul statútnak vagy (magyarosabban) statútumnak hívjuk, holott Értelmező kéziszótárunk nem ismeri, a Bakos-féle Idegen szavak és kifejezések szótára pedig szervezeti szabályzatnak,  alapszabálynak magyarítja. Bajban vagyunk olyankor is, ha a szerbben több rokon értelmű szó szerepel, amelynek csupán egy magyar kifejezés felel meg. Ilyen az odluka - rešenja - zaključak szinonímasor, annak minden tagját a magyar határozat szóval kell visszaadnunk. Már mint annak, aki az ilyesmibe könnyen belenyugszik. Mások viszont felélesztik a magyar közigazgatási terminusként elavult végzés-t, és kiagyalják a véghatározat szót, vagy hajánál fogva előrántják a záradékot, amely "okirat, törvény ... befejező része". Közben elfelejtik, hogy a szerbeket a legkevésbé sem zavarja, hogy a magyar behívó, meghívó és idézés szavakat csak pozivnak tudják lefordítani.

Bajban vagyunk a gyűlésekkel is, minthogy mindkét nyelv számos rokon értelmű szót használ az ilyesmire: konferencija - kongres - sastanak -  savetovanje - skupština" - zbor az egyik, értekezlet - (köz)gyűlés - kongresszus - összejövetel - tanácskozás a másik ol­dalon. Nagyobb gond azonban, hogy ezek bármelyikén  a szerbben ál­talában "vita" (diskusija) folyik, melynek során "a vitázók vitáz­nak", ahelyett, hogy felszólalnának vagy hozzászólnának a tárgyhoz a napirendhez. "Vitájukban kihozzák" észrevételeiket, ahelyett, hogy felszólalásukban kifejtenék véleményüket vagy előterjesztenék javaslataikat, indítványaikat, néha még "előre is látnak” vagy csak "előlátnak" egyetmást, ami meg a predvideti tükörfordítása, a jó magyar előirányoz, tervez helyett. Az is meglehet, hogy az indítványt, folyamodványt, "elütik" (odbiti) ahelyett, hogy elutasítanák, hacsak nem egyezik (egyetért) vele a ”kvórum” (szükséges létszám).

Oktatásügyünk szókincsében is van gyomlálnivaló. Dicséretes dolog, hogy ma már az osnovna škola nálunk is általános és nem elemi iskola, a srednja medicinska is megszűnt "középorvosi" lenni (ehe­lyett egészségügyi középiskola), sőt a nastavnik-ból is (általános iskolai) tanár lett a korábbi "előadó" helyett, ami tulajdonképpen a szerb referent-nek a megfelelője, aki viszont nem iskolában, ha­nem hivatalban dolgozik, óvónők lettek a vaspitačicák a korábbi nevelőnő helyett, hiszen az a gouvernante vagy a nörsz megfelelője. Ragaszkodunk viszont az érdemjegyek sajátos, sem a szerbnek, sem a magyarnak meg nem felelő elnevezéseihez, miszerint nálunk az ötös kitűnő, a négyes jeles, a hármas jó, az anyaországban az ötös a je­les, a négyes a jó, a hármas meg csak közepes. (a szerbben a négyes vrlo dobar, azaz "nagyon jó".

Mint látjuk, a magyarul kiállított bizonyítványoknak a szöve­ges része már nem ugyanazt jelenti Horgoson, mint Röszkén, s ez súlyosan veszélyezteti a nyelv kommunikációs szerepét. Ne elégedjünk meg tehát azzal, hogy az adott idegen szót vagy kifejezést egyszerűen "lefordítsuk", hanem nézzünk is utána, hogy a forrás­nyelvi szónak mi felel meg a célnyelvben. Enélkül könnyen és hama­rosan oda jutunk, hogy a szerb-horvát nyelv mintájára párhuzamos "magyar" nyelveket hozunk létre, melyek használói majd egyre ke­vésbé értik meg egymást.

Utolsó módosítás: 2006.11.02.