Szloboda János

Kommunikáció a társadalomban

Információ és kommunikáció

A rendelkezésre álló szótárainkban a kommunikáció szó tulajdonképpeni jelentésének utánanézve a következő eredményre jutunk: a Magyar értelmező kéziszótár (Éksz, Akadémiai Kiadó, Bp., 1978. 751. p.) szerint: fn Távk (feloldása: főnév, távközlési szakszó) közlést, híradást, illetve ezek eredményét jelenti.

A Bakos Ferenc által mintegy tíz évvel később szerkesztett Idegen szavak és kifejezések szótára) Iszksz, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989) már jóval részletesebb. Itt a címszó alatt (441. p.) a következő értelmezés(ek) található(k): lat 1. tájékoztatás, (hír)közlés 2. hír információk közlése v. cseréje vmilyen erre szolgáló eszköz, ill. jelrendszer (nyelv, gesztusok stb.) útján 3. ritk. közlemény 4.  rég összeköttetés, közlekedés, érintkezés.

A rövidítések feloldása (hír=híradástechnika, kommunikáció; ritk=ritkán használatos; rég=régies) után arra a következtetésre juthatunk, hogy a 3. és 4. értelmezés a mi szempontunkból akár figyelmen kívül is hagyható, az 1. és 2. alatti jelentések elkülönítése viszont elég nehéz feladat. És nem csupán azért, mert a kétféle jelentés – (hír)közlés és információk közlése – meglehetősen összemosódik (mi hát az információ, ha nem hír vagy hírközlés?), hanem azért is, mert ha az itt kulcsszóként szereplő információnak utánanézünk, akkor meglepő módon a saját farkába harapó óriáskígyó látványa tárul elénk, ugyanis a két fogalom – kommunikáció és információ – jórészt egymással értelmezhető.

Az információ ugyanis az Iszksz szerint: lat 1. felvilágosítás, tájékoztatás, hírközlés 2. értesülés, adat, hír, tájékoztatási anyag 3. hír mat nyelvt a kibernetika elméletében: az anyag tulajdonságainak visszatükröződése jel formájában, hír; míg az Éksz meghatározásaként: fn 1. sajtó vál Tud Tájékoztatás, felvilágosítás 2. sajtó Értesülés, adat. 3. Tud A kibernetikában: berendezésbe jelként betáplált adat.

A nyelvészettel – s így a kommunikáció elméletével is – inkább csak kedvtelésként foglalkozó magamfajta nyugdíjas magyartanárt (és még inkább a lelkes amatőr nyelvművelőket) akár el is riaszthatná a témától ez a fogalmi zűrzavar, ha nem jelenne meg benne egy kulcsszó: a kibernetika. Erről a ma már szintén elég titokzatosnak tűnő kifejezésről viszont az Iksz-ben (423. p.) a következő értelmezés olvasható: gör-ang tud a komplex szerkezetek, rendszerek vezérlésével és szabályozásával kapcsolatos logikai törvényszerűségeket feltáró matematikai összefüggéseikben meghatározó tudomány; az elektronikus számológépek és egyéb automatikus berendezések működtetésének és gyakorlati felhasználásának elmélete és gyakorlata.

Hát persze, a jó öreg kibernetika, amiről ugyan virágkorában – úgy harminc-harmincöt éve – sem tudtam többet, mint hogy bizonyos ördöngösen bonyolult  robotgépeket, egyszer meg talán még önműködő gyáróriásokat is lehet majd működtetni a segítségével emberi kéz érintése nélkül, pontosabban szólva: csupán az indító- és kikapcsológomb megnyomásával. („A ko će da pritiskuje dugmad?” – De ki fogja nyomkodni a gombokat? – tették fel a kérdést a korabeli adoma szerint a montenegrói parlamentben a csábító jövőkép ismertetése során).

Hát, kérem szeretettel: ez lett belőle! A számítástechnika, informatika meg a számítógép, amely eleinte akkora volt, hogy egy normálméretű lakásba be sem fért volna, ma meg akár csöppnyi íróasztalomon is elférne, ha volna rá pénzem, hogy megvegyem…

S minthogy a kommunikációnak ma már az egyik alapeszköze a számítógéppé magyarosodott komputer, így nincs mit csodálkoznunk azon, hogy az Új magyar lexikonnak pontosan 40 évvel ezelőtt megjelent „második, lényegében változatlan lenyomatában” címszóként nem is szerepel, az 1972-ben napvilágot látott 7., kiegészítő kötet (219. p.) elég sommásan „elintézi”: lat: közlés, hírközlés (bár felveszi a kommunikációs lánc címszót is), ám az 1981-ben kiadott kiegészítő kötet (1962-1980) már egészen „csinos” szövegben értelmezi:  1. „közlés, hírközlés, kölcsönös érintkezés.  2. információk közlése v. cseréje valamilyen erre szolgáló jelrendszer útján. A ~s folyamatban az alábbi összetevők és műveletek szerepelnek: egy információforrás információit a feladó bizonyos kód segítségével – azaz meghatározott jeleket alkalmazva – közleménnyé alakítja (kódolás). A közlemény egy csatornán – valamilyen eszköz v. közeg révén – eljut a címzetthez, aki a kód ismeretében rekonstruálja az eredeti információkat (dekódolás). A modern pszichológia, szociológia, irodalomtudomány bizonyos irányzatai a ~ törvényszerűségeire alapozva közelítenek tárgyukhoz…” (301. p.).

Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a kommunikáció valójában nem más, mint információcsere vagy –közvetítés (ez utóbbi tulajdonképpen egyoldalú információátadás, melynek során az átvevőnek-felhasználónak nem áll módjában közvetlenül visszajelezni, „nyugtázni” az információ átvételét). Ezek szerint tehát a kommunikáció kulcsszava az információ, amelynek magyar nyelvű szinonimái – az adat, az értesülés, a hír, a tájékoztatás – részben egybevágnak a kommunikáció megfelelő értelmezéseivel, mint azt már a bevezetőben megállapítottuk.

Kommunikáció "lélektől-lélekig"

A korábbiakban tehát megállapítottuk, hogy a kommunikáció végső soron nem más, mint információk (értesülések, hírek (nem közvetlenül, hanem közvetítő által történő szerzése. Nem mondhatjuk tehát, hogy így az információ érzékszerveink kizárásával jut el hozzánk, hiszen a híradást is érzékszerveinkkel (leginkább fülünkkel vagy szemünkkel, tehát hallás vagy látás útján) fogjuk fel, ám a kérdéses jelenséget közvetlenül nem halljuk vagy látjuk, hiszen az akár érzékszerveink által elérhetetlen távolságban vagy időben játszódhat(ott) le, létezik vagy létezett, de mégis értesülhetünk róla a kommunikáció révén.

Ez a kommunikáció lehet verbális (azaz nyelvi) vagy nem verbális (szavak nélküli, ún. metakommunikáció); hallható (élő beszéd) vagy látható (írás), egyéni magánéleti vagy csoportos (társadalmi) stb. Minthogy feladott témánk éppen az utóbbinak a közelebbi megvilágítását, taglalását tűzi ki feladatul, hadd állapítsuk meg elsősorban annak nehézségét, hogy a felsorolt kategóriák összefonódnak, így pl. a csoportos kommunikáció is lehet verbális vagy nem verbális, hallható vagy látható.

A kommunikáció természeti adottság; mint már említettük, bizonyos szinten még az állat-, sőt a növényvilágban is kialakul. A verbális kommunikálás viszont tipikus társadalmi jelenség, minthogy beszélni kizárólag csak az emberek képesek. Mivel a társadalmi kommunikáció is történelmi jelenség, így elmondható, hogy az emberiség története során eleinte túlnyomórészt a hallás volt a verbális információk feldolgozására hivatott szerv; az ismeretek főként élőszóban terjedtek – gyakran a „költészet” eszközeitől megtámogatottan -, apáról fiúra hagyományozódtak, a szemnek szánt művészeti produktumok (pl. barlangrajzok, faragások) nem az elmondott tudnivalók illusztrálását szolgálták, hanem a természetfölötti világ befolyásolására törekedtek. Az emberi nem fejlődésének egy magasabb fokán jött létre az az igény, hogy az élőszó útján terjedő információknak még a költészet kötött formái ellenére is elkerülhetetlen torzulásait valami látható formába öntés által megakadályozzák, azaz a – legtöbbször szakrálisnak tartott – szöveget konzerválják, megváltoztathatatlanná tegyék. Persze ez nemcsak a „szent”, templomi szövegekre vonatkozott, hanem pl. a királyi rendeletekre, parancsokra is, amelyekkel papiruszra, pergamenre írt, függő pecséttel ellátott okirat formájában vagy éppen csomóírással megszerkesztett quipuként  száguldottak kengyelfutók és gyalogos hírnökök a világ minden táján.

Aztán hosszú időn át a fontos információkat tartalmazó agyag-, kő-, fém- vagy viasztábla volt az információ rövidebb-hosszabb időtartamra megalkotott tárolója, majd a különféle, egyre tökéletesebb módszerekkel, a könyvnyomtatás feltalálásától pedig egyre nagyobb példányszámban készülő könyvek, hírlapok, végül a film- és magnetofonszalagok, a gramafon-lemezek, ma pedig már a CD-k és a különféle képernyők, minthogy az információk tárolására és terjesztésére szolgáló eszközöket szinte már fel sem tudjuk sorolni.

Ehelyett inkább abban a kérdésben próbáljunk állást foglalni, hogy a hírközlés írott vagy képi (egyidőben hallható és látható) formája diadalmaskodik-e majd abban a világméretű küzdelemben, amely az írott és az elektronikus kommunikáció között ma nyilvánvalóan és letagadhatatlanul folyik, s amelytől egyesek a Gutenberg-galaxisnak, azaz a könyvek, a nyomtatott betű világának a végleges letűnését várják. Az én véleményem az, hogy erre az utóbbira még egy jó ideig várnunk kell, s talán még a jelen évszázad végéig sem kerül rá sor, hiszen a nyomdaipari termékeknek az elektronikus adattárolás mellett is megvan a maguk sajátos és jól elkülöníthető feladatuk. A könyv, a folyóirat, az újság ugyanis szerintem valahogy „emberközelibb” már csak egyszerűbb kezelhetőségénél fogva is. Nem kell hozzá elektromos energia, csupán egy jó szemüveg, és az sem mindenkinek. Ezzel szemben – és az elektronikus eszközökkel ellentétben – akár ágyba is vihetők, mint egy-egy kívánatos nőszemély, de akár a strandon vagy utazás közben is elővehetők, olvasgathatók, ami egy számítógépről még ma, a miniatürizálás korszakában sem igen mondható el, minthogy a mindig kéznél levő mobiltelefon által is legfeljebb néhány sornyi üzenet küldhető vagy fogadható.

A tömegkommunikáció nyomdai és elektronikus eszközei jelenleg ugyan egyensúlyi helyzetben látszanak lenni, ámde elmondható – legalábbis én így érzem és gondolom -, hogy az információk fő hordozója még mindig a papír (könyv, újság), és nem a képernyő, a CD, az éter. Mert azt elhiszem ugyan, hogy adatoknak utánanézni, szöveget szerkeszteni könnyebb számítógéppel, mint „klasszikus” módon, könyvekben búvárkodva és írógépet püfölve, csakhogy a számítógép birtoklása, az információs sztrádán való szörfölés errefelé azért mégis csak luxusnak számít. Másrészt az elektronikus információs és szórakoztató eszközök „tömegtájékoztatása” zömében nem a „vájt fülű” elitnek, hanem inkább a félig vagy teljesen analfabétának szól, azok igényeit elégíti ki. Persze, a nyomdatermékek (pláne a napi sajtó!) sem mindig az elitkultúra hordozója, ám azok felhasználásához legalább az írás és olvasás elemi ismeretének az elsajátítására és az absztrakt gondolkodásnak egy olyan szintjére van szükség, amely az olvasót képessé teszi arra, hogy bizonyos konvencionális jeleket (betűk) nyelvi jelekké (szavakká, mondatokká: szöveggé!) alakítsa át, azok nyomán pedig felidézze tudatában az általuk tükrözött valóságot.

A képernyőn vagy a vetítővásznon ugyan a való világ közvetlenebb, vizuális képe jelenik meg (persze absztrahált formában), de éppen az emberiség mindeddig legjelentősebb találmányának, a nyelvnek a másodlagos szerepe folytán felszínesebb, elnagyoltabb képét tükrözi a valóságnak, mint a beszéd. Persze, a művészi filmek (akár játék-, akár dokumentumfilmekről van szó) alkotói igyekeznek a képi és a nyelvi elemeket egyensúlyba hozni, s ezzel a művészi élményt fokozni, egy irodalmi alkotás és az annak alapján forgatott játékfilm, vagy egy útleírás és az ugyanazon tárgyú dokumentumfilm között. A látvány, az élőszó ugyanis elröppen, a leírt sorok viszont megmaradnak; a könyvet fel tudjuk lapozni, az ismert szövegbe újra és újra bele tudunk olvasni, míg a filmet esetleg újra megnézhetjük, de egy-egy emlékezetes jelenet megtekintésére ritkán adódik alkalom.

Végül, de nem utolsó sorban (ahogyan mondani szokás) a kommunikációt a társadalomban jelenleg a tömegkommunikáció reprezentálja. Ismét csak az Új magyar lexikon kiegészítő kötetét véve alapul (618. p.) ez nem más, mint „a társadalmi tájékoztatás, befolyásolás modern formája, amely az információk gyors, tömeges közlését intézményesített formában, a korszerű technika segítségével nagyszámú és heterogén közönség számára teszi lehetővé. Alapvető eszközei a sajtó, a rádió, a televízió, a film, a plakát” (…). A meghatározás kulcsszava itt a befolyásolás, a tömegkommunikációnak ugyanis nagy fogyatékossága az egyirányúság (ezért nem is valódi kommunikálás ez), hiszen az információk általában az olvasók, hallgatók, nézők felé áramlanak, és nem fordítva. A régi (19. századi és 20. század eleji) sajtónak – részben a rádiónak is – még volt „szerkesztői üzenetek” rovata, mely rendszeresen közölte az olvasók-hallgatók véleményét s a szerkesztők véleményét az olvasók-hallgatók írásairól, tehát kommunikált a közönséggel. Ez a múlt század „szocialista” sajtójából (a nyomtatottból és az elektronikusból is) teljesen eltűnt, újabban megkísérlik különféle kontaktműsorokkal, talk-shaw-kkal helyettesíteni. Ennek ellenére egyre nagyobb a veszélye annak, hogy a tömegkommunikáció egyre kevésbé a szabad véleménynyilvánításnak, inkább a tömegmanipulációnak válik az eszközévé, a “tudatformálás” pedig a tudat uniformizálását és globalizálását jelenti. Persze, ennek nem szükségszerűen kell így lennie, a tömegkommunikáció válhatna a legszélesebb néptömegek felvilágosodásának, művelődésének, esztétikai és morális nevelésének az eszközévé is. Számos médium esetében látszik is ilyen faja törekvés. Sajnos, a nagyobb rész inkább a tömegízlés kiszolgálására, ha nem egyenesen alantas ösztönök szítására törekszik a reklámozásban megnyilvánuló üzleti lehetőség minél teljesebb kihasználása érdekében.

Elszomorító a tömegtájékoztatási eszközök nyelvi igénytelensége is, amely egyrészt a tárgyi tudás pontatlanságában, másrészt a nyelvtani-helyesírási ismeretek hiányában nyilvánul meg. Erről persze külön tanulmányt (netán könyvet?) lehetne írni, csakhogy ennek a fogyatékosságnak az elhárítására, úgy látszik, nincs valós társadalmi akarat. Reméljük azonban, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor felelős társadalmi tényezőink is belátják, hogy a tömegkommunikáció minősége és irányultsága mint a további társadalmi fejlődés elősegítője a technológia fejlesztésénél semmivel sem kevésbé jelentős közérdek.

Utolsó módosítás: 2006.11.02.