Szloboda János

Az írott szó becsülete

Mai rohanó élettempónk mellett egyre kevesebb időnk jut olvasásra. Nem kevés nosztalgiával gondolok vissza fiatal korom derűs napjaira, amikor az esős őszi délutánok unalmát egy jó könyv társaságában ütöttem el, a csikorgó téli vasárnapokon a kellemesen duruzsoló kályha közelében merültem valami érdekfeszítő olvasmányba, de még a nyári vakáció kánikulás heteiben is a strand homokján vagy a Tisza-parti füzes árnyában leterített pokrócon hasalva egy-egy feledhetetlen élményt nyújtó regénybe temetkeztem. (Ha emlékezetem nem csal, tavaszonként rendszerint szerelmes voltam, és ilyenkor csak az Anyegint és lírai verseket olvastam, sőt ilyenek írásával is próbálkoztam, sajnos, minden kézzel fogható siker nélkül.)

Ha felidézem magamban ezeket az immár egy fél évszázada letűnt időket, úgy emlékszem, hogy barátaim, iskolatársaim is ugyancsak olvastak: ki a maga örömére, ki szigorú tanári utasításra. Már a mai általános iskola felső osztályainak megfelelő algimnázium magyartanárai – Ősz Szabóné, Lengyel Károly, Pósa Veronka  (később Tőke Istvánné) és a mindenekfelett álló, rettegve szeretett (és ezt tessék szó szerint érteni!) Szeli tanár úr is minden új tanévet azzal kezdett, hogy „no, ki mit olvasott a nyáron?” S jaj volt annak, akinek nem volt beszámolni valója, vagy rövidre sikeredett a lista! Ezért ugyan nem járt pofon vagy kettes (bizarr módon az egyes mint elégtelen osztályzat nem volt használatos, a kettest tekintették annak, nyilvánvalóan a szerb „slab” tükörfordításaként „gyengé”-nek nevesítve.)

Így hát a ponyvairodalom és a valamivel talán értékesebb May Károly-féle kalandregények kedvelői is átrágták magukat az újvidéki (bocsánat: akkor még noviszádi) Testvériség-egység Könyvkiadó természettudományos sorozatának néhány vékonyka „brosúráján” a címszavak számát gyarapítandó, amit fentebb felsorolt tanáraink egytől egyig megértéssel fogadtak.

Persze, a csalással próbálkozókat rendszerint leleplezték. Így járt Vámos István barátunk, később városunk sportéletének jeles szervezője, jó tollú sporttudósítónk, aki ugyan tudta minden valamirevaló rekordernek a nevét és az általa elért eredményt, az akkori országos válogatottak összeállítását és a mérkőzések góllövőit, ám a szerb és magyar nyelvű sportújságokon kívül nemigen vett a kezébe sajtóterméket. Így hát amikor rá került a sor a nyári olvasmányok felsorolásában, csupán egyetlen könyvcímet tudott kinyögni: „Napfény az asztal alatt.” S még azt is rosszul, minthogy a Testvériség-Egység Könyvkiadó fentebb már említett ismeretterjesztő sorozatának eme gyöngyszeme, mint legkisebb terjedelmű olvasnivaló valamennyiünk könyvjegyzékében szerepelt, csakhogy „Napfény az asztalon” címen, mivel szovjet írója a világítás történetét tárgyalta benne dicséretes tömörséggel. Szegény Pista barátunk (akinek azóta már az örök világosság fényeskedik) tévedése onnan eredt, hogy ő e kapitális művet csak hallomásból ismerte, mégpedig azoknak az osztálytársaknak a társalgása alapján, akik a többnyire szovjet szerzők műveinek a fordításából álló sorozat könyvcímeit tréfás módon „ferdítették” el.

Mindezzel azt kívántam illusztrálni, hogy az én gyermek- és ifjúkoromban még olvastak a fiatalok, ha nem is azonos színvonalú műveket (többnyire olyanokat, amilyenekhez hozzájutottak), mert ezt tanáraik megkövetelték, szüleik jóváhagyták, hiszen a nyomtatványok, könyvek és újságok – idehaza és a határon túl is – hihetetlenül olcsók voltak. A kortárs írók gyakran selejtes, a pártpolitikai kurzust támogató művein kívül könnyen hozzá lehetett jutni a nemzeti és világirodalom klasszikusainak jeles alkotásaihoz is. S aki egyszer rászokott az olvasásra, azt már tovább nem kellett biztatni; falta a betűt, s ha még meg is szívelte az irodalomórákon hallottakat, akkor már válogatott is az olvasnivalók között.

Becsülete volt tehát az írott szónak, és becsülete volt az olvasó embernek is. Emlékezetem szerint egy-egy jó önképzőköri fellépés legalább olyan sikerélménnyel járt, mint egy osztályok közötti találkozón rúgott gól, de még azok az izompacsirta osztálytársak is, akik a különféle tornaszerekről történő rendszeres lepotyogásaimat hangos derűvel fogadták, egy-egy jól sikerült írásbeli dolgozattól, önképzőköri beszámolótól sem tagadták meg a méltányoló elismerést.

Azóta, persze, nagyot fordult a világ. Az írott szó becsülete megkopott. Egyrészt talán azért, mert – az állami támogatás elmaradásával – drága lett a könyv, úgyszólván luxustermék. Persze, ennek inkább emelnie kellene az értékét, csakhogy az üzleti életnek néha egészen furcsa a logikája: a képzőművészeti alkotás akkor értékes, ha kevés van belőle, az irodalmi akkor, ha sok – azaz: ha nagy a példányszám, a tirázs, akkor keres jól a kiadó, s talán az írónak is csurran-csöppen valami.

Tény viszont, hogy a könyvet nem a gazdag, hanem a művelt emberek vásárolják, s a két kategória közel sem fedi egymást. Pénzért ugyani sok minden megvehető, ám a műveltség, a kulturáltság és sok más hasonló nem tartozik ezek közé az értékek közé. Ezeknek a megszerzéséért nem pénzzel, hanem idővel és fáradtsággal, azaz türelmes szellemi munkával kell fizetni. Csakhogy éppen annak, aki pénzt teremt, vajmi kevés ideje és türelme marad a szellemi kincsek gyarapítására!

Az írott szó térvesztésének másik oka az elektronikus szórakoztató és hírközlő eszközök képében megjelent konkurencia. Hajdan a mozi és a rádió nem tudták háttérbe szorítani a könyvet, a sajtót, mert hiszen moziba legfeljebb hetenként egyszer-kétszer juthattunk el. Igaz, az akkor látott filmek közül jóformán mindegyikre emlékszem, ma meg, amikor naponta akár többet is megnézhetnék televízión vagy videón, már azt sem tudom, hogy a múlt héten mit láttam. A rádiózás meg egész más fajta szórakozás volt (zenéből, híranyagból, később sport- és színházi közvetítésekből állt), mint  az olvasás. (Egyrészt még fokozta is az érdeklődést az irodalmi művek vagy a hírlapok iránt).

Ma a napi robotba belefáradt ember hajlamosabb a televízió, a videó által kínált látványos (és többnyire selejtes) szórakozásra, mint hogy belemélyedjen valami jó könyvbe. A fiatalság meg pláne nem igényes a szórakozást illetően: szabad ideje nagyobb részét a videó-játékok mellett, jobb esetben az Internet-sztrádán „szörfözve” tölti el – fényévnyi távolságra a könyvektől.

Statisztikai adatok szerint anyaországunk írástudó felnőtt lakosságának egy harmada nem olvas semmit, a másik harmada kizárólag újságot és szakkönyveket, - folyóiratokat, míg a harmadik harmada “irodalmat” is, csakhogy  ennek a nagyobb részét, megérzésünk szerint, a kalandregény, a tudományos fantasztikum, a szex- és limonádéirodalom képezi. Verseket – bevallottan – az olvasótábornak csak egy töredéke forgat. Ez az arány egyébként eléggé szemléltetően megnyilvánul, ha így nyáridőben (de télen is) végigmegyünk akármelyik anyaországi nagyváros utcáin: az utcai könyvárusok kínálata többnyire kalandregény, szerelmi történetek és szakácskönyvek (ez utóbbiakhoz sorolnám a kiváló szakácskönyveket, de a horoszkópokat és egyéb ostobaságokat, az ezoterikus irodalmat is).

Persze, a könyvesboltokban és az antikváriumokban azért az érétékes szépirodalom van túlsúlyban a klasszikusoktól a modernekig, csakhogy figyeljük meg nap mint nap a bolti és utcai könyvárusító helyek forgalmát, s tapasztalni fogjuk, hogy a könyvpiacot az utóbbiak uralják. Ma már nagy bevásárlóközpontoknak is van könyvrészlegük, de ott az értékes irodalom aránya alig jobb az utcai könyvstandok kínálatánál. Az eladók nyilván „ismerik a dörgést”, tudják, milyen könyvek a kelendőek, mivel érdemes megrakni a polcokat.

De ha ilyen a könyvkereslet, és egyáltalán: az olvasási kedv az anyaországban, akkor milyen lehet nálunk, a Délvidéken, ahol a lakosság gazdasági ereje messze elmarad a szerencsésebb nemzettársakétól? Bár itteni statisztikai adatok nem állnak rendelkezésemre, azt azért elmondhatom, hogy néhány évvel ezelőtt alkalmam nyílt tevékenyen is részt vennem egy hazai olvasásfelmérésben, a délvidéki magyar lakosság körében. Az általam vizsgált területen (Zentán, a Tópart városrészben) azt tapasztaltam, hogy a megkérdezettek túlnyomó részének van könyv a birtokában (10-20 kötettől néhány százig), nagyobb részük olvas is rendszeresen (hetenként vagy havonként egy-két könyvet), főleg a magyar irodalom klasszikusait; Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit, ritkábban Móriczot, Németh Lászlót és XX. század második felében élt írókat. Néhányan verseskönyvet is lapozgatnak, Petőfitől a kortárs költőkig.

A kedvező tapasztalatok ellenére is úgy vélem azonban, hogy a délvidéki lakosság olvasásstatisztikai mutatói elmaradnak az anyaországiaktól. Erre főként itteni könyvesboltjaink forgalmából következtetek, amelyek még a magyar többségű városokban-településeken sem dicsekedhetnek nagyobb forgalommal, kénytelenek magukat papíráru, kazetták, játékszerek és sok minden más árusításából fenntartani. Igaz viszont, hogy a Forum könyvesboltjaiban kizárólag a Forum könyvei (no meg tankönyvek és szerb kiadóházak kiadványai) kaphatók, sem más délvidéki, sem az anyaországi kiadók termékeit nem forgalmazzák. Magyar könyvhöz nálunk egyébként még a piacon vagy városban lehet hozzájutni, de tapasztalatom számít ott sem valami kapós portékának számít.

Bár ami azt illeti: író és kiadó mindent megtesz, hogy az írott szónak megbecsülést szerezzen. Különösen az előbbiek, akik közül sokan már csupán enthuziazmusból (de nevezhető ez megszállottságnak is) alkotnak, mert írásból – különösen nálunk – aligha lehet megélni. Erős a gyanúm, hogy az anyaországban is keveseknek, mert a mára már gomba módra felszaporodott kiadók szinte versengenek egymással az írói munka alulértékelésében és ezáltal saját nyereségüknek a gyarapításában. Becslésem szerint néhány tucatnyi lehet az igazi „menők” száma, a többi tollforgató örül, ha szellemi terméke „nyomdafestéket lát”, azaz megjelenik. S az összeszámolhatatlan kiadók nagyobb része főként azokon a műveken kap, amelyeket nagy példányszámban remél értékesíteni, tehát nem a szellemi elitnek, a “vájt fülű” irodalmi gourmand-oknak szánja kiadványait. Mert ha akadnak is ilyenek, nyugati társaiktól eltérően nekik nincs anyagi lehetőségük a mecénáskodásra.

Éppen ezért valamivel kedvezőbb helyzetben vagyunk mi, délvidékiek, és paradox módon: éppen szegénységünk és egyre fogyatkozó létszámunk folytán. A mi könyvkiadóink ugyanis úgyszintén kizárólag a határon túli támogatásokból élnek, s mivel tömeges olvasóközönségre egyáltalán nem számíthatnak, csak olyan kiadványokat képesek megjelentetni, amelyeket a hozzáértőkből álló helybeli al- és anyaországi főkuratóriumok arra érdemesnek találnak. Ennek folytán nálunk aligha jelenhetnének meg (de legalábbis nem lennének eladhatók és nyereséget hozók) mindazok a selejtes irományok, amelyek az anyaországban (persze, azért nálunk is, csak nem a szükséges mennyiségben) megtalálják a maguk igénytelenebb olvasóit. Persze, nem állítom azt, hogy az említett al- és egyéb kuratóriumok csalhatatlanul mindig a legértékesebb pályázati műveket részesítik támogatásban, de arra mindenképpen megfelelnek, hogy a selejtet kirostálják. Más lapra tartozik, hogy a szerzőnek mindebből kevés a haszna, mert a támogatási összeg jó részét a nyomda költségei emésztik fel.

Írott (azaz nyomtatott) szóról értekezvén nem hagyhatjuk említés nélkül az időszaki sajtót, azaz napilapunkat, hetilapjainkat és folyóiratainkat. Már csak azért sem, mert íróinkhoz hasonlóan hírlapíróink és szerkesztőink is sokat tettek és tesznek az írott szó becsületéért, sok (személyes és kollektív) áldozatot hoztak és hoznak a magyar nyelv és a magyar kultúra fenntartásáért és ápolásáért történelem sújtotta tájainkon. Elég, ha a Magyar Szó több mint egy évtizede folyó hősies és következetes harcára gondolunk a lap politikai pártoktól független, tárgyilagos tájékoztatási jellegének a megőrzéséért. Kisebb mértékben mindez a hetilapokra és a folyóiratokra is vonatkozik. (pl. a 7 Nap kálváriája a „megháromszorozódás” idején és küzdelme az állampártnak Savović Margit személyében megkísérelt rátelepedése ellen). Tanulságos dolog, hogy azok a lapok, amelyek egy-egy ilyen pártnyomásnak behódoltak, előbb-utóbb rendre elveszítették a délvidéki magyar olvasók támogatását; a függetlenségüket, az írott szó becsületét védelmező újságok és újságírók-szerkesztők viszont kerülhettek és kerülhetnek anyagi nehézségek közé, sőt akár a megszűnés határzónájába is, hűséges olvasóikat sohasem fogják elveszíteni.

Sajnos, nem sok dicsérő szót tudnék mondani egyes kiadványaink nyelvi megmunkálására vonatkozóan. Lap-és könyvkiadóink egy része, úgy látszik, éppen a magyar helyesírást és nyelvhelyességet ismerő és tiszteletben tartó (újság)írók, szedők (ma inkább számítógép-kezelők), olvasószerkesztők, és korrektorok munkabérén szeretne takarékoskodni, s ezért nem kevés értékes kiadványunkat teszi – ha nem is éppen olvashatatlanná -, de az olvasás örömét alaposan megkeserítővé a hemzsegő helyesírási, nyelvhelyességi és tördelési hibák és vétségek folytán. Ez a jelenség is „megérne egy misét”, akarom mondani egy részletesebb elemzést, de közeledvén a jelen értekezés kijelölt terjedelmének határaihoz, így ilyen irányú észrevételeimet és keserveimet kénytelen vagyok más alkalomra tartogatni.

Összegezésképpen hadd vonjam le hát eddigi töprengéseim végkövetkeztetését, és próbáljak meg egyértelmű választ adni a címben felvetett kérdésre! Az írott szónak igenis van még becsülete, akár a mi tájainkon is, ha megbecsülése már nem is a régi, a múlt századi. Ezért a becsületért még küzd egy megfogyatkozott, de meg nem tört írói és olvasói tábor, s könyv- és lapkiadóink, reméljük, egyelőre még nem utóvédharcaikat vívják. Az utolsó szót mindenesetre politikusainknak kell kimondaniuk, akik – reméljük – végül is majdcsak belátják, hogy az öncélú pártérdekek végül is nem vezetnek sehova, mert ezek előtérbe helyezésével megnyerhetnek ugyan még néhány választást és parlamenti képviselői helyet, ám lassan-lassan elvesztik magukat a magyar választókat, mert az írott szó becsületének az elherdálása és a gazdasági fellendülés elmaradása után a déli végeken „úgy elvész a magyar, mintha nem lett volna.”

Utolsó módosítás: 2006.11.02.