Szloboda János

Nyelvi stílusunk lehetőségei

Ha igaznak tekintjük a ma már szinte közhelyszámba menő buffo­ni szállóigét – „a stílus maga az ember” –, akkor azt is el kell fo­gadnunk, hogy az egyéni stílus, amely mindenkinek sajátja, mintegy szellemi ujjlenyomata, s ennek alapján szóhasználatából, mondatszer­kesztési sajátosságaiból, nyelvtani és helyesírási hibáiból csalha­tatlanul felismerhető a beszédmű megalkotója, akár csak egyetlen ki­mondott vagy hevenyében cédulára firkantott mondat is legyen a létre­hozott szöveg.

Márpedig ha ez így van, akkor csak azon csodálkozhatunk, hogy a kriminológia mindeddig még nem kutatta a módszereket a verbális delictumok elkövetőinek a stílusuk alapján történő felismerésére, mint ahogyan azt a grafológusok a kézírások elemzése alapján szin­te csalhatatlanul képesek megtenni. Pedig hát elképzelhető volna, hogy grafológusok mellett stílusszakértők is működjenek az igazság­szolgáltatás kebelében, akik megfellebbezhetetlen biztonsággal lep­leznék le az akár szóban, akár írásban elkövetett vétségeket. Ez igencsak megkönnyítené a fül- és szemtanúk felkutatásának, netán lekenyerezésének, megvesztegetésének a procedúráját, és mentesítenék a könyv és lapkiad6k felelős szerkesztőit a pillanatnyi figyelmet­lenségük folytán a szövegben maradt kifogásolható részletek által maguk után vont következményektől.

Mert hogy mi mindenre kell figyelnie még egy bársonyos diktatúra idején is egy arra illetékes személynek, arra csupán egyet­len példát hoznék fel néhai barátom, Varga Zoltán író tapasztalataiból. Egyik regényében (Szökés) ugyanis történelmi háttérszereplő­ként Lukács Györgyöt, a marxista filozófust, esztétát, egykori köz­oktatásügyi népbiztost idézte fel mint „szivarozó öreget” nevének említése nélkül, s ezt a jellemző mozzanatot az olvasószerkesztő rémülten törölte, mert hogy akár a marsall (tudjuk, melyik) is ma­gára vehette volna...

Visszatérve azonban a stílus kérdésére, amelyről eddig annyit tudunk, hogy mindenkinek van, és hogy minősége sokban (ha nem min­denben) jellemző tulajdonosának lelki és jellembeli sajátosságai­ra, elmondhatjuk, hogy magával a kifejezéssel rendszerint iskolai tanulmányai során találkozik a (diák)ember, tehát olyan életkorban, amikorra már valamelyest kialakulhatott a saját stílusa. Úgy vagyunk tehát vele, mint Moliere-nek az a tudásszomjas nyárspolgára, aki há­zitanítójától értesült arról, hogy addigi élete során folyton foly­vást – prózában beszélt.

Nos hát jómagam harmadikos gimnazista koromban (ami a mai hete­dik általánosnak felel meg) szereztem tudomást arról, hogy nekem (akárcsak a velem egyivású, tizenhárom éves többi süvölvénynek) stí­lusom van, s azt nem ártana tovább csiszolni, csinosítani! Valamint arról is, hogy az ókorban a stílus fémből készült íróvessző volt, melynek hegyes végével viasszal bevont fatáblára írtak, tompa végé­vel meg elsimították a viaszt, hogy kijavított, netán újabb szöve­get lehessen feljegyezni. Ezért tanácsolta Horatius az íróknak-költőknek, hogy gyakran fordítsák meg az íróvesszőt, ami ma már, a kom­puteres irodalom korszakában elavult utasításnak tűnik, hiszen az egér segítségével akkor és úgy változtathatunk a szövegen, ahogy az nekünk tetszik. (Hogy az olvasónak tetszik-e, az más lapra tartozik!)

Lengyel Károly tanár „néptárstól” megtudtuk még, hogy kétféle stílus van: mégpedig az egyszerű és a szép (költői) stílus. Az elsőnek a követelményei a világosság, a szabatosság és a magyarosság, a másodiknak pedig a szemléletesség, az élénkség meg a jó hangzás. És hogy mindezt milyen stíluseszközökkel érjük el. Az egyszerű stílust ­mindenesetre a hétköznapi életben használjuk, bár nem árt, ha pl. zsebpénzkunyeráláskor szónoki elemeket is igénybe veszünk, a köl­tői stílust meg házi feladat- és dolgozatíráskor. Így hát iskolai írás­beli tevékenységünk élesen elkülönült a hétköznapi szóhasználattól, amire elsőként a minket a felső osztályokban (tehát a kisérettségi után) oktató Szeli István tanár úr figyelt fel, minek folytán a dolgozatfüzetek margójára kerülő leggyakoribb glossza a „Nagyon szóvirá­gos!” szavakból állt. Szerencsére a magam részéről aránylag gyorsan rádöbbentem, hogy a fentebb felsorolt hat követelményt - az alkalom­tól függetlenül - nem árt egyidejűleg szem előtt tartani. Persze, ez azért mit sem von le Lengyel tanár „néptárs” érdemeiből, aki azért valamilyen szinten csak belénk verte a Greguss Ágost-i stilisztika által a nyelvi igényesség tudatát.

A felsőbb osztályokban aztán nem sok idő maradt stilisztikai és poétikai tanulmányokra: írói életrajzokat és bibliográfiai ada­tokat bifláztunk marxista társadalomtörténet csípős mártásával jó vastagon nyakon öntve. Az irodalomtörténet menthetetlen megutálásá­tól csupán a felolvasott szemelvényanyag gazdag szépsége „mentette meg lelkeinket”. Szeli tanár úr mellett Sárosi Károly és Gellér Ti­bor tanáraink (az előbbi később a Tankönyvkiadó igazgatója, az utób­bi az Újvidéki Televízió szerkesztője lett) sem fukarkodtak ezen a téren: tankönyvek, olvasókönyvek híján ezzel színesítették és tették élvezetessé a magyarórákat. (Érdekes, hogy abban az időben a nyelv­tanárok szinte fogyóeszköznek számítottak – évenként, kétévenként váltogatták egymást!)

Az újvidéki Tanárképző Főiskolának, ahhoz a szerencsés nem­zedékéhez tartozom, amely az irodalomelméleti előadásokat már magyar nyelven, méghozzá B. Szabó György óráin hallgathatta. (Egy évvel korábban még minden nyelvtanár-jelölt a Zsdanov-tanítvány Tyimofejev szerbre fordított tankönyvéből szerezte irodalomelméleti ismereteit.) B. Szabó tanár úr órái igen érdekesek és tanulságosak voltak, szám­talan vers- és prózaelemzést hallgathattunk, de magunknak is készül­nünk kellett ilyenekkel a szemináriumokra. Emlékszem, egyszer Shakes­peare-drámákról írtunk beszámolót, s „alkotásaink” felolvasása köz­ben nem kis derültséget keltett két kolleginánk „remeklése”, akik kö­zül az egyik szerint „a tengeri csata után Otelló legelőre lépett partra”, a másik szerint Júlia látván, hogy szerelmese halott, ma­ga is „gyilkot nyelt”.

Ezeken az irodalomelmélet-órákon sokat megtanultunk, még többet felfedeztünk. Rájöttünk, hogyan lehet nagy valószínséggel felismer­ni egy írót vagy költőt a stílusáról, de ugyanakkor egy irodalmi kort, stílusirányzatot is. Hogy mi a különbség Berzsenyi fenségesen ünne­pélyes hasonlatainak („birkózva győztél, s Herkulesként ércbuzogány re­zegett kezedben”) és Vörösmarty kétségbeesett átkozódásainak („ki dö­römböl a menny boltozatján, mi zokog, mint malom a pokolban?”) menny­dörgése között. Megtudtuk azt is, hogy van korstílus, a stíluseszközök használatának „divatja”, s hogy az egyéni stílus is az idők folyamán változik, fejlődik. Figyeljük csak meg, milyen „kölcseyes” az ifjú Vörösmarty, és milyen „vörösmartyas” a fiatal Petőfi. Hasonlítsuk csak össze az utóbbinak ugyanazon tárgyú két költeményét: a Hazámban-t és az Egy estém otthon-t!

*

S most ugorjunk egy nagyot. Szóljunk korunk, a II. világháború utáni időszak irodalmi és beszélt nyelvi stílusának jellegzetességeiről!­

Ami elsőként feltűnik: a két stílusréteg szemlátomást közeledett egymáshoz­, a Kazinczy és tanítványai által még követendőnek tartott ­„fentebb stíl” kimondottan elavulttá, mondhatni komikussá vált. (Igaz, hogy már abban az időben, amikor a széphalmi mester keményen megbírálja és elmarasztalja Csokonait „póriassága” miatt - pl. a ΄gyöngyalak΄ és a ΄csócsi hát΄ szavakért – addig Kölcsey Berzsenyiről írt bírálatában sérti halálra a legnagyobb magyar klasszicistát dagályosságáért, bombasztikus fordulataiért, mint amilyen a „hamv­vedrek mohait bíborral festeni”.)

Az Európa keleti felében hatalomra jutott bolsevista rendszer igyekezett a polgári ízlést eliminálni, s a Szovjetunió irodalompolitikájának a mintájára létrehozni a proletárokhoz szóló irodalmat, a szocialista realizmust, amely a plakátversek stílusában szajkózza, szájba rágja a marxista tanok alapigazságait az egyszerű, éppen csak alapfokú képzettséggel rendelkező olvasók „agitálása” céljából. A művészet alaptermészetéből eredő csoda, hogy még az ilyen módon gúzsba kötött irodalom is képes volt remekműveket létrehozni, mint amilyenek Majakovszkij és József Attila versei, Makszim Gorkij nem egy regénye, Prokofjev, Sosztakovics, Hacsaturján zenéje, Grekov, Brodszkij képzőművészeti alkotásai. Igaz, a bolsevista pártbürokrácia gyakran nem volt képes felfogni a baloldali művészek alkotásainak mi­benlétét, burzsoá stílushatásokra gyanakodott, értetlenségével, kicsi­nyeskedésével megkeserítette az alkotók életét, nem egyszer halálba kergette őket.

Ezek a követelmények a szovjet érdekszférába került kelet-euró­pai államoknak az irodalmára és művészetére is vonatkoztak. A szoci­alista realizmusnak nevezett vulgarizált művészet százszámra hozta létre a maga sablonos alkotásait. Az ideológia nyűgétől való részbe­ni megszabadulás elsőként a szocialista Jugoszláviában következett be. A sztálinizmussal történt 1948-as szakítás szabadabb távlatokat nyi­tott az itteni alkotó művészeknek a korábban megszakadt nyugati kap­csolatok újrafelvétele által. Ez természetesen nemcsak a szerbhorvát és a többi „nemzet” nyelvén alkotó irodalmárokra, hanem a kisebbsé­giekre is vonatkozott. A Téglák, barázdák (1947) antológiában meg­testesült hurráoptimista írásmód egycsapásra avulttá, időszerűtlenné vált. Aki nem volt képes újítani, letűnt az irodalom porondjáról. Bár azért a pártköltészet sem tűnt el: idősek és fiatalok időnként megírták kötelező penzumként a maguk panegiriszeit, az „el nem tapos­ható csillagokat” (1979-ben megjelent antológia címe).

Az ötvenes években aztán megjelent néhány fiatal író és költő (egy részük ma már nyugállományban, másik részük meg örök nyugalom­ban valamely dísz- vagy dísztelen sírhelyen pihen), akik valahogy nem érezték jól magukat itt, a szocialista világok legjobbikában, sem a szocialista autonóm tartományban, sőt még kisebbségi bőrük le­vedlése után a nemzetiségi bőrben sem, s kezdtek valami nosztalgi­kus, egyéni hangnemet meghonosítani, pártfeladatok verses megoldása helyett saját életérzésüket, önmagukat, népük, nemzetük sorsát vers­be/prózába önteni. Elsősorban Ács Károlyra és Fehér Ferencre gondolok, akik közül az első inkább az intellektus szűrőjén átbocsátva, a másik gazdag érzelmeinek talajáról szárba szökkenve ábrázolt múltat és jelent - nem éppen a napi pártpolitika kreátorainak a szája íze szerint. S ugyanazt tette a szépprózában Németh István és a vele csaknem egyidős Major Nándor (akit sajnos pályája ígéretes kezdetén magához csábított a politikai karrier lehetősége), s még mások is. Fellépésükkel út nyílt arra, hogy a délvidéki magyar iro­dalom irányt vegyen igazi feladatának a teljesítése felé: a szörnyű emlékekkel terhes múlt felemlegetése és a távoli boldog jövő édené­nek a festegetése helyett a délvidéki magyar ember helyzetének, gond­jainak, életérzésének a kifejezése, ábrázolása, megjelenítése irányá­ba – figyelembe véve az egyetemes magyar irodalom addig megtett útját, és elért eredményeit is.

Ezt az irányvételt – bizonyára nem szándékosan – segítette a ju­goszláv politika külpolitikai kurzusváltása: mindenesetre a hatvanas évek végén jelentkező Gion Nándor (Testvérem, Joáb), Varga Zoltán (A méregkeverő) és társaik már nyílt vagy burkolt formában a mi valós gondjainkat, helyzetünket, létünk vagy nemlétünk kérdéseit ábrázol­ták. Kellő mértékben gondba ejtve ez által hivatalos irodalompoliti­kusainkat, akik minden rendelkezésükre álló eszközzel igyekeztek iro­dalmárainkat letéríteni a valóságábrázolás útjáról, preferálva a XIX­-XX. századforduló és az utána következő évtizedek dekadens-szürrealista irányzatainak kései meghonosítását erre teljesen alkalmatlan tala­junkon. {Érdekes lenne könyvtári statisztikát készíteni a megnevezés­re sem érdemes Tolnai-epigonok műveinek olvasottságáról, miközben el­ismerjük, hogy maga Tolnai Ottó egyes teljesen olvashatatlan művei (Rovarház) mellett néha alaposan fején találta a szöget, azaz meg­találta a nálunk újszerű forma adta lehetőségek között sanyarú valóságunk ábrázolásának adekvát módját. Vagy gondoljunk Domonkos István zseni­ális versére, a Kormányeltörésben-re! Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a századvég délvidéki irodalmának nagy része a szavakkal való üres bűvészkedés vagy egyértelműben a halandzsa jegyében fogant. Az idősebb nemzedékből Gál László, Herceg János zárkóztak fel, a jó öreg Majtényi meg a maga mikszáthos stilusával elindult a „magunk nyomában”, nem egészen érdektelen módon tárva fel a délvidéki magyar irodalom múltját. S aztán az áttörést a hatvanas évek liberális lég­körében: Beder István és Dudás Károly olvasmányos valóságirodalmat műveltek, az utóbbi elismerésre méltóan magas szinten, Ketrecbál c. regényével igazi remekművet alkotott.

Kár, hogy hivatalos irodalomkritikánk és irodalomoktatásunk nem ezt az irányzatot támogatta, a bámulatos olvasottsággal és irodalom­ismerettel rendelkező, s emellett rendkívül produktív Bori Imre iro­dalom-történész és -kritikus sem, minthogy a bolsevista irodalomkriti­ka által kiátkozott avantgárd-írók felfedezésével hallatlan tekintély­re tett szert anyaországi ellenzéki irodalmi körökben, s az így szer­zett rokonszenv a gyökértelen utánérzés-irodalomra is kiter­jedt. S ezáltal délvidéki irodalmunk a hivatalos jugoszláv irodalompolitika uszályába került, amelynek célja a figyelemnek az alapvető kérdésekről való elterelése volt.

S ami a jelenlegi délvidéki irodalmat illeti? Vegyük elő csak úgy találomra a Magyar Szó legutóbbi hétvégi számának irodalmi mellékle­tét, s olvassuk el (ha képesek vagyunk rá) annak címoldali novelláját, a Valkür-t! Az első, 18 és fél soros mondatszörnyeteg, akár a Kalevala vagy a Mahabharata világkígyója végigtekereg az egész első bekezdésen, és legalább nyolc, többé-kevésbé összefüggő tagmondaton és képzavaros jelzők sokaságán át annyit tudunk meg belőle, hogy egy Akhat nevű hős bandukol valamilyen forrás felé szívében nagyobb szo­morúsággal, mint az ágyékkötője alatt rejtőző férfiasság, amely mé­retében egyébként is meghalad egyéb, részletesen felsorolt mitológi­ai férfiasságokat. S miközben elandalodunk a klasszikus képek és kép­zavarok megfékezhetetlen áradásán, a kritika bennünk rejtőzködő kis­ördöge máris öltögetni kezdi a nyelvét, miközben vigyorogva megkér­dezi, hogy az anus-t a Magyar Szóban miért írják fonetikusan ánusz­nak, amikor az mindenképpen csak végbélnyílást jelent, s mitől vastagodhatott meg az a leírt mértékben; hogyan hibridizálódott a gö­rög Szeilenosz és a római Silenus név Szilénoszra, és egyáltalán hogyan keveredtek össze már az első bekezdésben a görög-római, az ős­germán és a mezopotámiai-héber mondakörök alakjai. S aki még továbbra is kitart, annak meg kell küzdenie a korszerű technika szörnyeivel és a női és hímivarszervek elég naturalisztikus leírásaival, hogy eljusson az egyetlen cselekményig: hogy vizel közben Dainese-vé vedlett Akhat, aki „kicsomagolta sértetlen-duzzadt, ám korántsem merev férfi-büszkeségét, (…) majd lehunyva szemét, vastag-aranyszín sugárban a keletkezőfélben levő világ még puha pereméről a tátongó ­acsargó sötét semmibe vizelt”.

Hát gondolom, ennyi szépség bőven elég a jámbor délvidéki magyar olvasónak, bár abban nem vagyok bizonyos, hogy szépirodalmi terméke­ink "java" az ő részükre készül. Márpedig ha figyelembe vesszük az irodalomelmélet által megfogalmazott iró-mű-olvasó hármasegységének szabályát, akkor be kell látnunk, hogy olvasó nélkül ugyancsak nincs irodalom, vagy ha van, akkor minek...

S ha befejezésként ismét felvetjük nyelvi stílusunk lehetőségei­nek kérdését, akkor be kell látnunk, hogy a stílus bármely neme az olvasó szolgálatára jött létre - bár tegyük hozzá, hogy ez nem ki­szolgálást, hanem esztétikai csiszolást, ízlésnevelést jelent. Fon­tosnak tartjuk, hogy a stílus minden neme – akár szépirodalomról, akár közérdekű vagy tudományos irodalomról van szó – a maga módján a megértést, az emberi kommunikállás nyelvi megvalósulását szolgálja, világosan, szabatosan, magyarosan, ugyanakkor szemléletesen, és a magyar nyelv és stilisztika szabályait is figyelembe véve. Miköz­ben író és költő ne feledje Dzsida Jenő Magyar zsoltárának parancsát:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Hunyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

Utolsó módosítás: 2006.11.02.