Szloboda János

A nyelvművelés szerepe az ezredfordulón

 „Aki honunk életét, emelkedését és majdani dicsőségét szomjazza, tegyen anyanyelvünkért, amit tehet; mert vele mindent elérhetünk, ami nemzetünk, sőt az emberiség díszére méltó, nélküle semmit!” – írja gr. Széchenyi István 1831-ben, Világ c. művében. Lássuk hát, hogy mi, kései maradékok most, több mint másfél évszázad után, követjük-e az intő szót s a példát, megteszünk-e mindent, amit tehetünk anyanyelvünkért, megmaradásunkért?! Mert hogy itt és most talán még nagyobb a tét, mint Széchenyi fellépése idején volt: ma már nem a haza felemelkedéséért és dicsőségéért, hanem létünkért, fennmaradásunkért és itt maradásunkért kell küzdenünk.

Az eltelt másfél évszázad alatt apakaliptikus vérzivatarok tomboltak nemzetünk felett. Az elsőt, a szabadságharc leverését még túlélte a magyarság, sőt a nemzeti szellem feléledése révén még felül is tudott emelkedni a Vörösmarty által előrevetített nemzethalál szörnyű jóslatán. Az I. és II. világháború emberéletekben és anyagi javakban végzett iszonyatos pusztításai és rombolásai azonban már, úgy tűnik, megroppantották a nemzet gerincét, aláásták az országhatárokkal szétszabdalt Kárpát-medencei magyarság együvétartozásának tudatát. Ez a rombolás érezhető és kimutatható az anyaország lakosságának közgondolkodásában (amikor a gazdasági fellendülést nem a nemzet biológiai erejének a növelésétől, hanem csökkenésétől, azaz a gyermekvállalási kedv és a határon túlról érkező magyarok befogadásának a visszafogásától várják – „nem lenne itt munkanélküliség, ha csak hétmillióan maradnánk!”), de a határon túli (Kárpát-medencei) magyarság ön- és terület-feladási hajlamának a fokozódásában is különösképpen a délvidék Szerbiához-Jugoszláviához tartozó részében. Az itt tapasztalható katasztrofális létszámcsökkenés és a nemzetiségi arányoknak a kárunkra történő folyamatos megbomlása-megbontása döbbenetesen demonstrálja azt az évszázados történelmi tendenciát, mely – ha nem teszünk ellene semmit – előbb-utóbb oda vezet, hogy a Kis- vagy a Csonka-Magyarország határai mentén a világháború után még meglévő erős magyar etnikai tömbök fokozatosan lemorzsolódjanak, felszívódjanak, s e védfalak leomlása után a magyarságot körülvevő idegen ajkú népek tengere egy utolsó rohammal elnyelje a XXI. századba még úgy-ahogy átmentett magyarság aprócska szigetét az ott élő – egyesek reményei szerint – akkor már mindössze hétmilliónyi magyarsággal együtt...

De hát mit tehetünk ez ellen, főleg mi, a szó és a toll gyenge emberei? Sokat, ha figyelembe vesszük, hogy nemzetünk jelesei már két évszázaddal ezelőtt rájöttek: a szó és a toll nem is olyan lebecsülendő fegyverek, mint azt a hatalom és a pénz birtokosai gondolnák. Néhány, a politikai hatalomtól mondhatnám fényévnyi távolban élő és alkotó tollforgató határozta el: szembeszállva a gyászos herderi jóslattal csak azért is megmutatja, hogy az élő és írott szó erejével kivívja a magyar nép, a magyar nemzet élethez való jogát. S ez sikerült is – egyedül a szó erejével! Nem hiába mondta nagy költőnk és írónk, Kosztolányi Dezső, Szabadka szülötte: „Erős várunk a nyelv!” Ezzel a parafrázissal helyettesítve be a lutheri zsoltárba Isten nevét, akitől Himnuszunk írója még az oltalmat várta nemzetének.

Kétségtelen azonban, hogy a nyelv erős várunk, s talán utolsó mentsvárunk is egyben. Történelmi bizonyítéka nemzeti egységünknek és egybetartozásunknak, önazonosság-tudatunk alapja és legfőbb támoszlopa. Társtalansága és minden mástól elütő volta a környező népek nyelvei között talán szintén javunkra vált az évszázadok során, mert gátolta a totális nyelvváltást, amire ebben a kevert nyelvű Európában nem egy példa akad. Csakhogy amíg egy népnél a nyelvváltás nem jár a nemzet pusztulásával, addig a kisebbségbe kényszerült nemzetrészeket folyamatosan fenyegeti a veszély, hogy nyelvének elvesztése egyben nemzeti hovatartozásának az elvesztését, vagyis a teljes asszimilációt, beolvadást vonja maga után.

Vizsgáljuk meg tehát, hogy jelenleg, a XX. század utolsó (vagy a XXI. első) évében hogyan is állunk a fennmaradásért vívott élet-halálküzdelmünkben; vajon teljesen birtokában vagyunk-e ennek a hatékony fegyverünknek, a nyelvnek? A Délvidék, amely hajdan a magyar népesség egyik fontos kultúrterülete volt, az oszmán-török pusztítások másfél évszázada folyamán teljesen elpusztult, s a karlócai béke megkötésével fokozatosan vegyes nyelvű területté vált. Az itt élő magyarság azonban továbbra is a térség domináns eleme maradt, s ha az ország központi és keleti részeinek szellemi-kulturális fejlődését már csak követni volt is képes, lényegesebben hozzájárulni már sokkal kevésbé. A Délvidék magyar népessége azonban – akár tömb-, akár szigetmagyarságként egzisztált –megőrizte szép, ízes és tiszta Duna-Tisza-közi vagy alföldi nyelvjárását, az utóbbiak viszont gyönyörű, archaizáló középkori nyelvüket (pl. a szlavóniai magyar településeken). Csupán a szórványokban volt tapasztalható némi nyelvromlás, az idegen nyelv befolyásának néhány letagadhatatlan jele, ám ez is inkább a szókincsben, mintsem hangtani vagy egyéb nyelvtani sajátságokban mutatkozott, s a magyar nyelvű oktatás ezt is könnyedén korrigálni volt képes. Emellett megjegyezhetjük, hogy a szervezett nyelvművelő munka a Délvidéken már elég korán, az 1848-as szabadságharc előtt megindult.

A kedvezőtlen fordulat Trianon után következett be, amikor csaknem félmilliónyi délvidéki magyar került a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (később Jugoszlávia) kötelékébe. Az új kormányzatnak a szerbség dominanciáját elősegítő politikája, a szerb nyelv erőszakos terjesztése, a kisebbségi nyelveknek a hivatalos szférából a magán- és családi szférába való kiszorítása („Govori državnim jezikom!”), a tolerancia teljes hiánya a kulturális szférákban: mindez végső soron nem érte el a célját. A délvidéki magyarságot ki lehetett ugyan szorítani a hivatalokból, az iskolákból, de tömegükben nem lehetett kimozdítani lakóhelyükről, falvaikból, városaikból, mert szántóik, műhelyeik, boltjaik birtokában – végső soron – az állam élt belőlük, és nem ők az államból. Istennek hála: az első délszláv állam húsz éve alatt a kitelepítésünkre szőtt fantasztikus tervek sem váltak valóra. A veszélyhelyzet inkább önszerveződésre késztette elődeinket – mint később kiderült: nemcsak a magyarokat, hanem a többi nemzetiséget, sőt a többi délszláv „törzset” is, amelyeknek önálló nemzet voltát ugyancsak nem ismerték el.

Az anyaországától elszakított délvidéki magyarság a rezsim által szűkre szabott kereteken belül létrehozta politikai és művelődési intézményeit, sajtóját, irodalmát, könyvtárait, (műkedvelő) színjátszását, művelődési egyleteit, anyanyelvű középiskoláit, s végül még tanítóképzőjét is (Belgrádban). A „hivatalos” közéletből való viszonylagos kiszorítottság azt eredményezte, hogy a délvidéki magyarság alig keveredett délszláv vagy egyéb idegen elemekkel, a maga belterjességében – különösen a paraszti-kisiparosi rétegek – teljes tisztaságában megőrizte szépen csengő tájnyelvét. (Némileg rosszabb  volt a helyzet a nagyon kevert nyelvű Bánságban, ahol szerbe, németek, magyarok, szlovákok és románok közötti összeházasodás gyakoribb jelenségnek számított, ám a „népek börtönének” nevezett Monarchia hagyománya azért még itt is élt: egymás nyelvét valamilyen szinten azért igyekezett megtanulni és használni az együttélésre kényszerült vegyes lakosság.)

A helyzet a II. világháború véres közjátéka és az ún. „felszabadulás”, azaz a vidékünket sújtó katonai közigazgatás atrocitásai után gyökeresen megváltozott. A Jugoszláv Királyság hivatalos politikájaként elfogadott – bár az adott világpolitikai helyzet függvényében többé vagy kevésbé nemzetközi és államközi szerződések által korlátozott – asszimilációs törekvéseket most egy olyan kormányzat váltotta fel, amely zászlajára a proletár internacionalizmust írta fel a nemzeti kizárólagosság jelszava helyett. Ennek alapján a ma már Tito nevével fémjelzett „második Jugoszlávia” négy és fél évtizede alatt, de különösen 1950 után lényeges engedmények történtek a közben „nemzetiségekké” átkeresztelt kisebbségek, akárcsak a vajdasági szóhasználatban „népek”-ként aposztrofált többi délszláv nemzet javára is. Senki sem akadályozta az iskolákban bármilyen tannyelvű tagozat megnyitását, ami a Jugoszláv Királyságban elképzelhetetlen volt: most akár szerb nemzetiségű gyermek is beiratkozhatott kisebbségi tagozatra. Magyar nyelvű napi- és hetilapok, folyóiratok jelentek meg. („Szabad ország szabad újságírója azt ír, amit szabad!”), megindult a magyar nyelvű könyv- és tankönyvkiadás (Testvériség-Egység, Forum, Tankönyvkiadó), művelődési egyesületek, hivatásos és műkedvelő színtársulatok alakultak. Létrejöttek a délvidéki magyarság csúcsintézményei: a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke előbb főiskolai, majd egyetemi szinten, a Hungarológiai Intézet, de mindenekelőtt a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület a maga egyre gyarapodó számú helyi tagozataival és kimondhatatlan rövidítésével: JMNYE. Ez volt az a szervezet, amely a magyar nyelv ápolását és a nyelvművelést a jugoszláviai magyarok körében elsőként vállalta fel, majd létrehozta a célkitűzések megvalósítására alkalmas szerveket: a Magyar Szó Nyelvművelő c. havi mellékletét, majd az adai Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok elnevezésű kétévenkénti, majd egy válságperiódus után önállósult és évenkéntivé vált rendezvénysorozatot. A nyelvművelésnek és egyáltalán a nyelvvel való törődésnek elképzelhetetlen lendületet adott a nyelvhasználati egyenjogúság, azaz a nemzetek és nemzetiségek nyelve és írásmódja egyenrangú és kötelező hivatalos használatának törvényi megfogalmazása, ami egy teljesen új foglalkozás: a fordítói szakma felvirágzását indította el Jugoszláviában, a szakemberek egyetemi képzésének megszervezésével együtt.

Az egész dolognak csupán egyetlen szépséghibája volt; mégpedig az, hogy a ragyogó kirakat mögött félig üres maradt a bolt. A nyelvi egyenjogúságról és az egyenrangú nyelvhasználatról szóló törvény volt az egyetlen, amely nem tartalmazott büntető rendelkezéseket, tehát a törvényben előirányzottak megszegését vagy elszabotálását nem lehetett szankcionálni, azok alkalmazása a helyi hatósági szervek jó- vagy rossz indulatától függött. A legtöbb helyen persze káderhiányra hivatkoztak, minek folytán sokfelé nem hogy beindult volna a két- vagy többnyelvű ügyintézés, de még a megfelelő eligazító feliratok sem kerültek fel a maguk helyére. Még Zentán is volt rá példa, hogy a kétnyelvű űrlapon a magyar ügyfél számára is a szerb nyelvű oldalt töltötték ki azzal, hogy „a gépírónő nem tud magyarul”. Egy időszakban ugyan munkahelyi követelményként fel lehetett tüntetni az „egyenrangú nyelvek” kötelező ismeretét, aminek nyomán fel is lendült a nemzetiségi nyelvek tanulása iránti kedv, ám a „joghurtforradalom” utáni első intézkedés éppen ennek a rendelkezésnek a hatályon kívül helyezése volt, amitől az addigi érdeklődés egyszerre lelohadt.

A titói „aranykor” mára már talán feledésbe merült árnyoldala éppen az volt, hogy a nemzetiségi-kisebbségi jogok látványos deklarálása mellet a mindenható pártállam szép csendesen igyekezett elfojtani a nemzeti alapon történő minden fajta kezdeményzést. Az önálló magyar iskolákat erőszakosan „kétnyelvűsítették”, egyes középiskolákba megkísérelték bevezetni a „szabadkai gyakorlatot” (subotička praksa), ami az anyanyelvű oktatás fokozatos kiszorítását jelentette. Akárcsak a többi „utódállamban”, ahol a nemzeti kisebbségek számára kénytelenek voltak az anyanyelvű oktatást bármilyen szinten megszervezni, az oktatás elsődleges céljául nem az ismeretek minél tökéletesebb átadását, hanem az államnyelvnek az elsajátítását tűzték ki oktató és tanuló elé egyaránt.

Ugyanakkor csakhamar megkezdődött az alig kiépült kisebbségi művelődési intézmények elleni támadás is: a kisebbségi művelődési intézményeket, egyesületeket (kultúrköröket”) bezárták, vagy ahol csak lehetett, egyesítették szerb nyelvű „testvérszervezeteikkel”, ami rendszerint a kisebbségi tagozat elsorvadását, leépülését vonta maga után. Az önálló „civil” kezdeményezéseket viszont tűzzel-vassal elfojtották. (Lásd a zentai Kísérleti Színpad stb. esetét!)

Kisebbségi csúcsintézményeink látszólag zavartalanul, ám rendkívül belterjesen működtek. A később „anarcho-liberalistának” deklarált és csírájukban  elfojtott kezdeményezéseken kívül itt úgyszólván semmi sem történt, ami a nemzeti identitástudatot, a kisebbségi önszerveződést segítette volna. Alkotó művészeink, kritikusaink nagyobb része holmi narciosszoid önimádatban, önmagát „világpolgárrá” vagy jugoszláv orientáltságú, szuverén alkotóvá deklarálva fényévnyi távolságra helyezkedett el a délvidéki magyarság gondjaitól-bajaitól, miközben népességünk létszáma harmadával csökkent. Könyveik azóta is ott porosodnak a könyvraktárak és bibliotékák polcain felvágatlanul, érintetlenül. Ám a passzivitásért is hálás pártállam számukra nem sajnálta megnyitni az akkori áljóléti társadalom kiapadhatatlannak tűnő bőségszaruit.

A legalattomosabb aknamunkát azonban éppen a nyelvművelő mozgalom ellen folytatta a nagyvilág előtt a demokrácia jelmezében tetszelgő hatalom. A Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesületet nem sokkal megalakulása után már le is fejezte, amikor szabadkai tagozatának néhány lelkes tagja által megpróbálta az addigi meglehetősen steril nyelvápolgatást, csiszolgatást a kisebbségi nyelv- és érdekvédelem szintjére emelni. Az eredmény: két jeles jogásznak, Kongó Tivadarnak és Uzon Miklósnak az eliminálása, állásuktól való megfosztása és ezáltal a tagság megfélemlítése lett. A következő lépés a Magyar Szó rendkívül népszerű nyelvművelő rovatának a megszüntetése, amelyet három kiváló munkatársnak: Hock Rezsőnek, Keck Zsigmondnak és Papp Györgynek a szilenciummal való sújtása vezetett be. (A Nyelvművelő Napok adai első kiadványa is csak megcsonkítva jelenhetett meg: dr. Hock tanulmányát ki kellett belőle hagyni.) Az olvasók tiltakozása nem használt, a rovat a többpártrendszer bevezetése után sem éledt újjá.

Végül a Szarvas Gábor Napok rendezvénye került sorra, amelyet megpróbáltak kiszakítani természetes közegéből, és Újvidékre plántálni át, ám ez már a megváltozott, bizonyos szempontból demokratikusabbá vált politikai klíma, de az időközben „talpra állt” magyar kisebbség fellépése nyomán nem járt sikerrel.

Azóta sajnos a helyzet ismét csak változott: a kisebbségi szervezkedés kezdeti lendületét megtörték a titói Jugoszlávia széthullását kísérő véres események, a magyar fiatalság folyamatos elmenekülése-kitelepülése, a körünkben kirobbant áldatlan pártharcok, az egyre súlyosbodó gazdasági helyzet. A lelkesedést csüggedés, enerváltság, reménytelenség váltotta fel. Ilyen körülmények között nem könnyű bármit is tenni nyelvünk tisztaságának a megőrzéséért. A nyelvművelés három alappillére: az iskola, a sajtó és a nyelvművelő egyesületek egyaránt megrendültek. A gyengén fizetett, létfenntartási gondokkal küzdő pedagógusok lelkesedése, ügybuzgalma megcsappant, ami a diákoknak a különféle nyelvi vetélkedőkre való fel (nem) készítésében tükröződik. A sajtó nyelve (különösen napi- és hetilapjainké) kétségbeejtően alacsony színvonalra süllyedt, hivatásos nyelvművelőink munkálkodása ezen a téren úgyszólván annyit ér, mint a falra hányt borsó. Nyugalmazott lektorként néha szomorúan teszem fel magamnak a kérdést: vajon ezek a szövegek jártak-e egyáltalán szakavatott olvasószerkesztő kezében?! Kár, hogy a jelen dolgozat szűkre szabott terjedelme nem engedi meg néhány elriasztó példa felsorolását.

Ami nyelvművelő egyesületeink munkáját illeti, ezeknél jó szándékban nincs hiány: sajnos annál nagyobb az anyagiak tekintetében. Legrangosabb nyelvművelő szervezetünknek, a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesületeknek a múltban méltán elismert évenkénti rendezvényére viszont az áldatlan politikai körülmények nyomták rá bélyegüket: a meghívott jeles anyaországi tudósok rendre lemondják fellépésüket, s talán emiatt a hazai közönség érdeklődése is évről évre lanyhul a tudományos tanácskozás előadásai iránt. Szerencsére a kísérő rendezvények sorába tartozó érdekes nyelvi vetélkedők még mindig vonzzák az általános és középiskolás fiatalokat, de a régebben szintén közkedvelt Implom József helyesírási versenyre az idén már alig akadt jelentkező.

Az okokat persze ismerjük, ám elhárításuk sajnos nem áll módunkban. Ehhez gazdasági fellendülésre volna szükség, amely maga után vonná a szellemi értékek, így a nyelvi kultúra megbecsülésének a fokozódását is. Ennek bekövetkezéséig azonban feltétlenül szükségünk van áldozatkész, önzetlen emberekre, akik a megszállottsággal határos, makacs hitükben hajlandóak továbbra is felvállalni ezt a már-már reménytelennek tűnő munkát, amely végső soron mégis csak az utolsó reménységünk.

Utolsó módosítás: 2006.11.02.