Szloboda János

Mit tehetünk a helyes és szép beszédért?

Ha frappáns, de ugyanakkor hányaveti választ akarnánk adni a címben feltett kérdésre - mármint hogy mit tehetünk a helyes és szép magyar beszédért -, akkor azt válaszolhatnánk: "Csupán annyit, hogy helyesen és szépen beszélünk magyarul." Csakhogy ez a válasz újabb kérdéseket vetne fel, elsősorban azt, hogy mi is a helyes és szép magyar beszed, azaz ki(k) az( ok), aki(k) helyesen és szépen beszél(nek) magyarul.

"A stílus maga az ember" - állapította meg 1753-ban megtartott akadémiai székfoglalójában Buffon francia filozófus és természettudós, és csakugyan, az egyén által megfogalmazott gondolat csaknem ugyanúgy elárulja szavakba foglalóját, mint a kézírás vagy az ujjlenyomat. Ebből az következne, hogy a világon annyiféle stílus van, ahány ember, csakhogy azért elég egyértelműnek tűnik, hogy mégsem létezhet több milliárd fajta stílus sem egyazon időben, sem történelmi távlatban szemlélve a dolgot. Nyilvánvaló, hogy az egymáshoz hasonló társadalmi helyzetű, műveltségű és képzettségű, valamint az egyazon korban élő emberek egymáshoz hasonló stílust használnak, s ezáltal minden korban és minden nyelvben úgynevezett stílusrétegek jönnek létre. Így a magyarban is – akárcsak a többi nyelvben – jó1 elkülöníthető egymástó1 az irodalmi nyelvi, a köznyelvi, az ún. szak- és csoportnyelvi, valamint a nyelvjárási réteg. Ezek egymástól szókincsükben és nyelvtani szerkezetükben is némileg különböznek.

Megvizsgálva a nyelvi rétegeket, azt tapasztaljuk, hogy a közfelfogásnak megfelelően a legválasztékosabb az irodalmi nyelv és stílus, az írók és költők, valamint a művelt emberek által használt kifejezési mód (ez maga is költői, prózai és értekezői stílusra oszlik), ezt követi a köznyelv, amely az iskolázott egyének beszélt nyelve, s ehhez kapcsolódnak a szaknyelvek, amelyeket a köznyelvtő1 csupán a bennük használt szakkifejezések (terminus technicusok) különítenek el egymástól, amelyeket többnyire csak egy-egy szakmában, foglalkozási ágban tevékenykedők értenek és használnak azonos módon; szóhasználati tekintetben ehhez hasonlítanak a csoportnyelvek (gyermek-, diák-, sport-, tolvajnyelv – szleng, argó vagy zsargon –, továbbá a különféle kedvtelésekben – kártya, horgászat, vadászat stb. – használt nyelvváltozat. S végül, de – mint mondani szokás – nem utolsósorban: itt vannak még a nyelvjárások, azaz a falusi vagy vidéki lakosság nyelve, amely szókincsben (tájszavak) és nyelvtani sajátosság tekintetében is többé-kevésbé különbözik az irodalmi és a köznyelvtől.

Persze, mindehhez hadd tegyük mindjárt hozzá, hogy a fenti felsorolás először is nem jelent rangsorolást, tehát azt, hogy az irodalmi vagy a köznyelv "előkelőbb", magasabb stílusértékű, mondjuk, a nyelvjárásnál. Minden stílus természetes a maga helyén, s csakúgy nevetségessé válna az, aki – tegyük fel – egy üzletközpontban költői nyelven próbálna bevásárolni, mint az, aki doktori értekezését elejétől végig nyelvjárásban állítaná össze. (Kivéve, ha a disszertációnak éppen a tájnyelv lenne a tárgya.)

Azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy már a XIX. századtól megkezdődött a falusi lakosságnak a (nagy)városokba való áramlása s ezáltal beszédük "köznyelvesülése", de ugyanakkor társadalmi-gazdasági vagy etnikai okokból történő gettósodása is, ami eredeti nyelvjárásuk bizonyos sajátosságainak túlélését is jelentette a városi környezetben. (Ilyen a Tisza alsó szakaszánál – a Vajdaságban – őlő magyarság nyelve, ahol a duna-tiszai középzárt e-zés nagyon érzékelhetően elkülönül az alföldi ö-zéstő1 – Zenta, Ada, Óbecse nyelve Magyar- és Törökkanizsáétól és Csókáétól, minthogy az utóbbiak lakossága "szögedi-vásárhelyi kirajzás", míg az előbbiek felvidéki szlovák-tót származékok, akik áttelepülésük során, a Duna- Tisza közén hagyták el eredeti szlovák nyelvüket vagy palóc nyelvjárásukat.

A lakosság egyre fokozódó mozgása (migráció) és keveredése is a köznyelviesülés irányában hat. Ma már jellemző, hogy a magyar lakosság nagy része "spontán kétnyelvű", azaz saját nyelvjárása mellett a magyar köznyelvet is ismeri és használja. Az előbbit a saját természetes környezetében (amikor a "földik" egymással beszélgetnek), az utóbbit a hivatalokban vagy "városiakkal" való érintkezés alkalmával. Ugyanakkor megfigyelhető a nyelvjárások hatása, beszüremkedése egyes vidékek (kis)városainak nyelvhasználatába (regionális köznyelv), sőt akár az irodalmi nyelvbe is – főleg irodalmi mű bizonyos szereplőinek nyelvi jellemzése céljából. Ugyanígy tapasztalhatjuk a szak- és csoportnyelvi szók és szófordulatok tömeges megjelenését az irodalmi és a társalgási (köz)nyelvben.

A fenti jelenséget megfigyelve megállapíthatjuk, hogy a magyar nyelv stílusrétegei az utóbbi időben szemlátomást közeledtek egymáshoz, így az irodalmi és a köznyelv egyaránt a csoportnyelvek erős befolyása alá kerültek, különösen szókészlet tekintetében, hiszen ma már mindkettőben hemzsegnek az egy-két évszázaddal ezelőtt még "nyomdafestéket nem tűrőknek" minősített szók és fordulatok. Köznyelvünk mellett irodalmi nyelvünk is ugyancsak eldurvult, amin nincs mit csodálkoznunk, ha tudjuk, hogy a "moderneknek" tartott – persze, nem csak magyar – írók és költők szövegeikben igyekeznek az "élő beszéd" fordulatait visszaadni, megjeleníteni. És sajnos nemcsak alakjaik beszéltetése során, hanem az írói szövegben is. Ez persze visszahat a beszélt nyelvre is, hiszen az olvasók joggal (?) mondhatják: "Már miért ne trágárkodhatnék én is, ha ez egy országosan kitüntetett írónak (mint Esterházy) vagy költőnek (mint Tolnai Ottó) nemcsak hogy szabad, hanem még elismerés is jár érte!"

Pályaművem megalkotásának egyik szünetében belelapozok a Magyar Szó hétvégi számába, és a Kilátó c. irodalmi rovatban felfedezem Deissinger Ákos Michal Jackson orra című nyúlfarknyi novelláját (karcolatát? krokiját?). Terjedelme megengedné ugyan, hogy még a pályázati feltételek szűkmarkúan mért keretébe is teljes egészében beleillesszem, de hát minek tenném ezzel próbára a tisztelt bírálók, majd – megjelenés esetén – a kedves olvasók tűrőképességet? Elég lesz talán egyetlen bekezdés annak bemutatására, hogy hogyan válik a trágárkodás öncélúvá korszerűnek és egyedül üdvözítőnek tekintett irodalmunkban.

Ramóna egy szépen sodort kenderkötéllel odakötött az öreg tölgyfához. Húzott rajta még egyet, és lassan zöldülni (?) kezdett a kézfejem (magyarul: a kezem feje). A gyöngyöző fájdalomtól, ahogyan a fa sírni kezd, feliratot láttam az égen délibáb gyanánt, hogy az arc: a fej tenyere, meg hogy az orr: az arc nyelve, amiből arra következtettem, hogy a vágyam megbomlani készül, de a farkam ennek ellenére egyre merevebben égnek állt.

S hasonló irodalmi ínyencségekkel a Kilátóban hétről hétre találkozhatunk... Istenem, hol vannak már azok a régi, szép idők, amikor (a múlt század hatvanas éveinek a végén) Benes Jóska gimnáziumi rajztanár-kollegámmal nyílttéri happeninget szerveztünk, s mivel annak irodalmi részében elhangzott - történetesen Tolnai Ottó szájából - egyetlen, megbotránkoztatónak minősíthető mondat ("A festő felvitte szobájába a kis balerinát, és ott jól megkupakolta" ), a város magyar és szerb nemzetiségű elitje egyöntetűen zúdult ránk, elítélve "szeméremsértő" rendezvényünket. (Igaz, két kiváló tanítványom, Sinkovits Péter és Soós Jóska haladéktalanul a védelmünkre is keltek.)

S most, 35 év távolából - talán az utolsó szó jogán - hadd mondjam ki: természetesen nem találok abban semmi kivetnivalót, hogy az emberi élet minden aspektusát ábrázolni kívánó irodalom többek között a szexualitást is tárgyának tekinti. Ezt annál is kevésbé tehetném, amikor a világirodalom első jelentős alkotásai, a homéroszi eposzok erről (is) szólnak, sőt az a bizonyos "homéroszi kacaj" is egy meglehetősen pikáns jelenet nyomán harsan fel a komolynak, sőt fenségesnek tartott Iliász egyik énekében. Csakhogy az élettel járó fiziológiai jelenségek leírásához is rendelkezésre állnak bizonyos eufemizmusok, s ha az író ennek ellenére is a vulgáris szavak használata mellett dönt, annak művészileg indokoltnak kell(ene) lenni. Az öncélú malackodás eddig még egyetlen szöveget sem tett irodalmi remekművé, sőt az irodalmi és a köznyelv említett kölcsönhatása révén csak tovább generálja a jelenleg már különben is rendkívüli mértékben elterjedt nyelvi durvaságot, s ezzel a társadalmi élet eldurvulását, elembertelenedését is. Persze, ennek megakadályozására mást nem tehetünk, mint hogy kerüljük az ilyen "irodalmi alkotások" olvasását, terjesztését.

Egyébként is a műveltség egyik alapkövetelménye, hogy az egyes stílusrétegeket a maguk helyen használjuk, s nyilvános (írás- vagy szóbeli) megnyilvánulásainkban az irodalmi nyelv megfelelő formáival éljünk (a már említett költői, szépprózai, szónoki vagy értekezői stílusnak megfelelővel). Ugyanakkor mindennapi beszédünkben: munkahelyünkön, családi vagy baráti körben is kerüljük a vulgáris, durva szavakat, kifejezéseket, hiszen ezek használata úgysem segít az előállt konfliktusok megoldásában, legfeljebb tovább szennyezi a szellemi légkört.

A kulturált beszédhez, a helyes nyelvhasználathoz, gondolataink választékos és árnyalt kifejezéséhez (szóban és írásban) hozzátartozik a nyelv szabályainak az ismerete, amelyet a kisgyermeknek a családi körben, majd az óvodában-iskolában kell elsajátítania. Később, felnőttkorban ez már csak önképzéssel, olvasással, értékes rádió- és tévéműsorok hallgatásával-nézésével, színház és művelődési rendezvények látogatásával érhető el vagy fejleszthető tovább. Kérdés azonban, hogy mindez módjában áll-e manapság a "kiművelt emberfő" hangzatos, bár kissé már múlt századinak tűnő címére igényt tartó egyénnek.

Hát bizony, ami a családi nevelést illeti, jobbára azt tapasztaljuk, hogy a felnőttek, a szülők nagy része is durva szavakat használ (méghozzá gyermekek füle hallatára), s ha netán értelmiségi családról van szó, többnyire "fut a pénze után", keveset törődik gyermeke nevelésével, ezt rábízza a tévére meg a pedagógusokra. Az előbbiről később lesz szó, ami meg a pedagógusokat illeti, róluk elmondható, hogy többségükre nem jellemző a trágár, útszéli kifejezések használata (sajnos azért erre is tudnánk néhány elrettentő példát felhozni!), ámde a nyelvi hibák, vétségek elkövetése annál inkább. Pedagógusaink nyelvhasználatában (hellyel-közzel még a magyartanárokéban is) itt, a Délvidéken elég gyakori a suk-süközés, a -ba, -be és -ban, -ben helyhatározó ragok keverése, az idegen (főleg szerb) szók és a tükörfordítások használata, s nem ritka a szerbes mondatszerkesztés sem ("ott írja, a táblán" - "ott láthatjátok, a táblán" helyett). Mindezt betetőzi az oktatott tantárgy magyar szakkifejezéseinek hiányos ismerete, mert a magyar szakosokon kívül pedagógusaink zöme szerb (főiskolai fokon meg vegyes) nyelvű felkészítésben részesül, sőt nem kevés köztük az olyan, aki a magyar nyelvet csupán "konyhai" szinten sajátította el. (Ezelőtt vagy harminc évvel általános iskolába járó unokaöcsém a következő kérdéssel képesztett el: "Miért tanulunk mi történelemórán a finn ugrókról? Nekik nem a futóik voltak híresebbek?" Alig tudtam kibogozni, hogy jó szándékú, de szerb anyanyelvű tanáruk őseink finn-ugor származásáról szándékozott egy történelemóra erejéig megemlékezni.)

Ha ezen az áldatlan helyzeten változtatni szeretnénk, úgy körömszakadtáig harcolnunk kellene az anyanyelvű pedagógusképzés megszervezéséért minden szinten, az óvó- és tanítóképző főiskoláktól az egyetemig. Ugyanakkor követeljük meg – de tegyük is lehetővé! – a nem anyanyelv szakosok részérő1 is a magyar nyelv szabályainak és a szaktantárgy szakkifejezéseinek az ismeretét.

Végül – de nem utolsó sorban – vessünk egy pillantást sajtótermékeinkre és a "médiára" mint az iskola mellett – és után – a műveltségi szint emelésének kétségkívül a leghatékonyabb eszközére. A téma alapos ismeretében bízvást elmondhatom, hogy ezen a téren nálunk egyszerűen katasztrofális a helyzet. Ami délvidéki sajtótermékeink egy részét illeti, azok nem alkalmasak arra, hogy általuk bárki is gyarapíthassa anyanyelvi ismereteit, azaz zsinórmértékül használhassa nyelvhelyességi tekintetben. Egyetlen napilapunk napról napra szinte teljes gyűjteményét közli a helyesírási és a sajtóhibáknak, a szótévesztéseknek, a tükörfordításoknak. Élvonalbeli újságíróink tollából olvashatunk újra és újra olyan kifejezéseket, amelyekről úgy véltük, hogy már jó emlékű Kossa János bátyánknak sikerült végképp kigyomlálnia őket, mint amilyenek az előlát = előirányoz, a közvádló = ügyész, a számot vezet = számon tartja), a fehérkávé = tejeskávé, az ártatlanság védelme = vélelme, s újabban a vezéralezredes-hez = altábornagy még társult is a majortábornok = vezérőrnagy, hogy az idén is - ki tudja már, hányadszor – ismét a medence nyíljon meg az uszoda vagy a strandfürdő helyett! S akkor még nem is említettem, hogy egy – igazan élvonalbeli – újságírónő szerint az elsőfokon elmarasztalt temerini magyar verekedők "csak a másodfokú ítélet meghozatala után lebbezhetnek" fel (helyesen: fellebbezhetnek).

Különösen sérelmesnek tartom, hogy az akár sajtóvétségnek is tekinthető (mert félretájékoztató) elírások nyilvános kiigazítását lapjaink munkatársai szinte személyes sértésnek tekintik, s így ahelyett, hogy az elkövetett hibák megismétlődését igyekeznének elkerülni, különféle kifogásokkal próbálják "megmagyarázni a bizonyítványukat". Ez történt velem is, amikor – elég óvatlanul – kifogásolni mertem a Hét Nap olvasószerkesztőjének és/vagy korrektorának a gondatlanságát egy nyelvművelő írás közlésével kapcsolatban. Az érintett lektor kioktató hangú válaszában felhozta, hogy ő most egy személyben olvasószerkesztő, lektor, korrektor és revizor is, másrészt meg miért kellene neki elolvasnia Ágoston Mihály tanár úr e-mailen érkező írásait? (Hát ami azt illeti, a lektor és az olvasószerkesztő egy és ugyanaz a munkakör idegen és magyar nyelvű megnevezesse, és nem árt azért Ágoston tanár úr cikkeit is elolvasni, ha másért nem, hát a levonandó tanulságok levonása végett. Nem vitatom viszont, hogy a Hét Nap az összes délvidéki magyar időszaki sajtótermékek közül nyelvi szempontból messzemenően a legjobb, a lapok foglalkoztatottjai viszont mindenütt a leginkább túlterheltek. Az általam tollhegyre tűzött szóelválasztási hibák kiigazítása viszont már egy újabb munkatársnak, a tördelőszerkesztőnek a dolga lenne, ha ugyan a lap – az ismert anyagi természetű gondok miatt – nem "spórolta ki" ezt a munkakört is a költségvetésből. (Nem gondolnám, minthogy a lap szemlátomást tördelve van, csupán a sorelválasztás szabályaival a kutya sem törődik.)

S ha már itt tartunk, hadd mondjam el azt is, hogy könyvkiadásunk sem mentes az anyagiak híján előállt hibáktól. Mint tudjuk, a Forum és a Tankönyvkiadó monopóliuma a rendszerváltás óta megszűnt, s a Délvidéken is – mondhatni – elburjánzott törpekönyvkiadók nyelvi szempontból sem állnak mindig a helyzet magaslatán: ha takarékoskodniuk kell, azt rendszerint a kiadványok nyelvi gondozásának a kárára teszik. Így nem egy, kulcsfontosságú mű értékéből von le – vagy egyenesen megkérdőjelezi azt – a nyelvi gondozás hiánya. (Tessék csak utánanézni annak, hogy hány kiskiadó gondozásában megjelent könyv impresszumában tüntették fel a lektor és a korrektor nevét!)

Ne feledkezzünk meg az elektronikus médiáró1, különösen a televízióról, minthogy a mai fiatalság nyelvismereteinek a kialakításában főként neki van szerepe. (Rádióból és hasonló "hanghordozókból" gyermekeink inkább csak zenét hallgatnak.). A ma már alig-alig olvasó ifjúság világképét és nyelvi ismereteit főként a tévé alakítja, ami meg nem volna baj, annál nagyobb gond viszont az, hogy ennek a legfogékonyabb korosztálynak főként a kereskedelmi csatornák nyújtanak (olcsó) szórakozást, amelyeknek főként kalandfilmekből, blődlikből, bárgyú vetélkedőkből, továbbá énekeseket és sportembereket dicsőítő műsoraikból "okulhatnak" a fiatal nézők (12 éven aluliak, persze, csak nagykorú felügyelete mellett – hogy oda ne rohanjak!). A legkisebbek szórakoztatásáról meg rajzfilmek gondoskodnak, amelyek inkább az erőszakcselekmények sajnos, a kicsinyek számára teljesen értelmezhetetlen, fekete humorral fűszerezett sorozatából állnak, mintsem a világra ráeszméltető, tanulságos ismereteket közvetítő képsorokból. A "szórakoztató" filmek nyelvében meg rendszerint hemzsegnek a trágárságok, a durvaságot vagy a nyegleséget tükröző, szerkesztetlen félmondatok. Ezekből bizony nincs mit tanulnia sem gyermeknek, sem felnőttnek, de hát jó arra, hogy olcsón "szórakozzunk'" s közben múljék az idő...

Befejezésül visszatérve a pályamunka címében feltett kérdésre, mégis azt a választ kell adnunk, hogy ha nem is sokat, de azért minden, anyanyelvet szerető és értelmes, kulturált életre vágyó magyar ember tehet valamit a helyes és szép magyar beszédért. Ha többet nem, de legalább annyit, hogy a saját környezetében személyes példamutatással megpróbál harcolni a durva, trágár beszéd és magatartás ellen, igyekszik önmagát és családját-környezetét nyelvileg továbbképezni jó olvasmányok, folyóiratok olvasása, s ha lehetséges: színház és művelődési műsorok látogatása által, hozzájárulni az anyanyelvű oktatás megszervezéséhez s gyermekeit is ilyen intézményekbe járatni óvodáskortól az egyetemig, valamint szívósan küzdeni a pedagógusok, az újságírók és a nyomtatott és elektronikus sajtó létrehozásában tevékenykedő többi alkalmazott nyelvi képzéséért és anyagi serkentéséért az állandó továbbképzés iránti érdekeltség kialakítása érdekében. A költő szavaival élve: "Ez a mi munkánk, és nem is kevés!"

Utolsó módosítás: 2006.11.02.