Szabó Szabados Ilona koszorúzási beszéde

(2008.október 9.10.11.)

        Tisztelt ünneplő Közönség, Hölgyeim és Uraim!

       A történelem folyamán nyelvek keletkeztek, nyelvek tűntel el a történelem útvesztőjében, a körülmények: a gazdasági, társadalmi, politikai élet változásai következtében, azonban az élet ment tovább! Új fogalmak, új kifejezések, új kifejezési formákat követeltek, más szavak elhaltak  a fogalmak, a tárgyak megszűnésével.

        Mivel a beszéd maga az ember, közösségekben, megújult köntösben, gazdagabb formában, kis-és nagy nyelvek egyaránt tovább éltek. Sőt, mindig voltak: tudósok, nyelvészek, művészek, akik utat mutattak ennek a fejlődésnek, s gondosan pallérozták, szépérzékkel, lélekkel ápolták nyelvüket. Egy ilyen egyéniség volt falunk szülötte a XIX. században Szarvas Gábor, aki a nyelvújítás utáni időben, amikor az elnémetesítő politika veszélybe sodorta a magyar nyelv szellemiségét, vállalta a harcot a magyar nyelv jövője érdekében. Így munkásságával és egész életművével utat mutatott nekünk, az utókornak, a hasonló cselekvésre. Eszméje termő talajra talált, bizonyítják az immár közel 40 éve minden évben megrendezésre kerülő Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok. Ez a három napos rendezvény igyekszik méltó emléket állítani Szarvas Gábornak, bizonyítva ragaszkodásunkat anyanyelvünkhöz, magyarságunkhoz.

         Szarvas Gábor magáévá tette Vörösmarty Mohály gondolatát is, mely így hangzik:

             „ Mi dolgunk a világon? küzdeni

                Erőnk szerint a legnemesbekért.

                Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

                Ha ezt kivíttuk a mély sülyedésből

                S a szellemharcok tiszta sugaránál

                Olyan magasra tettük, mint lehet,

                Mondhatjuk, tévén őseink porához:

                Köszönjük élet! áldomásidat,

                Ez jó mulatság, férfi munka volt!”

Azonban anyanyelvünk megmaradásáért való aggódásunk jelen van napjainkban is. Ezt illusztrálja az idei Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok tudományos ülésszakának témája is, amely így hangzik: A nyelvek és a nyelvjárások jövője.

        Az alábbiakban idézem Grétsy tanár úr gondolatát, amely  a Magyar Rádió műsorában hangzott el: „Aki szereti és legnagyobb nemzeti kincseink közé sorolja anyanyelvünket, azt bizonyára mind gyakrabban foglalkoztatja az a kérdés, hogy vajon milyen sors vár a magyar nyelvre, s ezzel szoros összefüggésben miránk, a nyelv használóira, az új egyesült Európában,”

        A körkérdés egyike, amelyet erre a témára fogalmaztak meg, a következő:

        „Milyennek látja a harmadik évezred küszöbén az úgynevezett kis nyelvek és általában az anyanyelvek  helyzetét és jövőjét?”

        A választ Jókai Anna Kossuth- díjas írónőnk tollából közöljük:

      „A  harmadik évezred küszöbén is süksége lenne az anyanyelvnek, a kis nyelveknek valamiféle méltóságra: világgazdagítók  lehetünk- a beolvasztás, a beolvadás vétek..A gőgös bezárkózás saját nyelvünkbe viszont butaság- hiszen így éppen  önértékünk közvetítése sikkad el. A gyász szava, az ünnep szava, káromkodásunk a hirtelen haragban, a könyörgés és ima számunkra a  magyar nyelvben, a számunkra  édes anyanyelven nyer formát. Az ország nyelve által munkálkodik; a harang is csak addig harang, amig a nyelvét el nem veszti.

A  jövő?  Csupa ha, és csupa  bizalom”

        Igen, szükségünk van megmaradásunkhoz szépen csengő, igazat tolmácsoló anyanyelvre, mert a.: “nemzeti léleknek, a nyelv a teste.”