|
|
|
|
A SZÉP SZÓ: IGAZ
SZÓ A jubiláris - fennállásának 25. esztendejét ünneplő - rendezvénysorozat a középiskolások beszédversenyével kezdődött, amelyre a képviselő-testület tanácstermében került sor. Számomra - aki azért nagyrészt figyelemmel kíséri az ilyen és ehhez hasonló vetélkedőket - nagy meglepetés volt, hogy ezúttal nemcsak a versenyzők gyűltek össze és mondták fel egymásnak szövegüket, hanem mindvégig érdeklődő közönség előtt szerepelhettek. S ami talán a legfontosabb: a széksorokban ott ültek az általános iskolás tanulók is, hogy idősebb pajtásaiknak szurkolhassanak (s remélem, nemcsak ezért, hanem azért is, hogy tanulhassanak is tőlük, hogy egy-két év múlva átvehessék a "stafétabot"-ot, hogy a helyükbe léphessenek, és hogy tovább éltessék e nyelvművelő mozgalmat). A beszédversenyre ezúttal 27 vajdasági és 6 határon túli (bonyhádi, makói, szentesi és gyergyóalfalui) középiskolás tanuló nevezett be. Teljesítményüket egy négytagú bírálóbizottság -dr. Wacha Imre, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára, Kun János debreceni tanár és előadóművész, dr. Molnár Csikós László, az újvidéki bölcsészeti kar tanára, Hajnal Jenő a zentai művelődési központ igazgatója - értékelte. A fiataloknak kettős feladatuk volt: az első menetben egy szabadon választott prózai művet kellett interpretálniuk kétperces időtartamban. Bizony, legtöbbször a zsűri állította le őket szigorú következetességgel, mert kifutottak az időből. Az előadók tehát a hallgatóságot nagyon sokszor megfosztották a mű csattanójától, illetve produkciójuk befejezetlen maradt. Mások félreértették feladatukat: beszédművészeti, színészi teljesítményre törekedve inkább érzelmeinkre, mintsem értelmünkre akartak hatni, holott a vetélkedőn ezúttal nem az irodalmi művek művészi megformálásán volt a hangsúly, hanem a szép, szabatos, helyes magyar beszéden. A verseny második fordulójában ez a követelmény már nyilvánvalóbb volt, hiszen a résztvevőknek ekkor már egy ismeret- len szöveggel kellett megbirkózniuk, mégpedig úgy, hogy tíz- perces memorizálás után annak lényegét, üzenetét kellett átadniuk, újraformálniuk saját szavaikkal. Az Illyés Gyula Magyar beszéd című tanulmányköteléből kiragadott részlet első pillanatra komolyerőpróbának tűnt. Meg is torpantak néhányan, feladták a küzdelmet. De azután a tapasztaltabbak "kivágták a rezet". A jó beszédkészségű, gazdag szókincsű, szónoki tehetséggel megáldott, meggyőző fellépésű versenyzők feledhetetlen élményben részesítettek valamennyiünket. A szentesi gimnázium drámapedagógiai tagozatának két végzős tanulója - hazánk lánya, az óbecsei Tari Teréz, valamint iskolatársa, a szegedi Kasza Tibor csodálatos gondolatfüzérrel ajándékoztak meg bennünket. De vastaps kísérte például a törökbecsei Simon Tibor produkcióját is, aki ugyan "félremagyarázta" az Illyés- szöveget, de ezt olyan meggyőzően, magabiztosan tette, hogy nem lehetett nem megjutalmazni. A vetélkedő végén dr. Wacha Imre tanár úr összegezte és értékelte a hallottakat-látottakat. - A beszédversenyt a sokszínűség jellemezte. Sokféle szerzőtől sokféle gondolatot hallhattunk sokféle nyelvjárásban. Az idevalósi magyar nyelvnek, az itteni nyelvjárásnak a dallama és muzsikája kellemesen csengett a fülünkben. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez a megméretés nem próza- vagy versmondó verseny volt. Ezen a vetélkedőn a megszólaltatott irodalmi alkotásokat gondolati, értelmi síkon kellett megközelíteni, nem pedig érzelmileg. A hangokkal való öncélú játéknak nem volt szabad elnyomniuk a gondolatokat: a "külcsín"-nek nem volt szabad a gondolatokról elvonni a figyelmet. Ugyanakkor azonban tudni kellett azt is, hogy ha egy író gondolatát akarjuk közölni, akkor saját lelkünket is hozzá kell adnunk, meggyújtanunk a saját gyertyánkat. Valamit önmagunkból is adnunk kell. Komoly és nehéz feladatnak kellett tehát eleget tenniük a versenyzőknek, különösen a második fordulóban: rövid idő alatt memorizálniuk kellett egy ismeretlen szöveg nyelvi szerkezetét, rögzíteniük, tolmácsolniuk és továbbgondolniuk a tartalmát. Ahhoz pedig, hogy tovább tudjunk valamit adni, valamit át is kell vennünk, valamit be is kell fogadnunk nemzeti kultúránkból. Ez pedig a - folyamatos befogadás és kitárulkozás - állandó önképzést igényel. Hiszen rendkívül nagy felelősség beszélni, vagy ahogyan az egyik versenyző mondta, összeházasítani az alanyt és az állítmányt. Péchy Blanka fogalmazta meg tömören: Beszélni nehéz. Igen, beszélni nehéz. De beszélni jó. Mert József Attila gondolataival játszva: a szép szó igaz szó; az igaz szó jó; a jó szó pedig igaz.
|
|
Utolsó módosítás: 2006.11.02. |