Rangos elismerés
A versmondók érdemelték ki a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület Emlékplakettjét

A Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület Emlékplakettjét ezúttal a Vajdasági Magyar Versmondó Egyesületnek ítélték oda - olvasom a Magyar Szóban, és valahogy úgy érzem, hogy most jó volna megszorítani azok kezét, akik ezt rangos elismerést a versmondóknak ítélték oda s azoknak is, akik azt kiérdemelték! Ez az elismerés azokhoz került, akik évek óta csendesen, nagy-nagy művészi alázattal, hittel munkálkodnak a maguk által megálmodott kis versmondó műhelyekben, hogy a betűk erdejéből kimozdítsák a szavakat s a verssorok csodálatos muzsikájával úgy köszöntsenek ránk, hogy felfedezzük magunkban az emberi melegséget, tisztaságot".

    Kosztolányi írja egy helyen:  "... valahányszor verset szavalnak, ünnepi borzongás fut át rajtunk, hogy szóval, mely a könyvben térbeli életet él, az időben találkozunk. Ezáltal válik a költészet igazán időbeli művészetté. Halljuk, amint a hangok elmúlnak egymás után, mint az élet. Másrészt tudjuk, hogy a vers nem múlik el. E kudarc és diadal együtt jelképezi a költőnek a végtelennel való küzdelmét, ki emberi nyelven nyújtja az istenit: A mulandóság formájában az örökkévalót!"

    S itt, a mi kis közösségünkben, mind gyakrabban szólalnak meg a versmondók, a szavalók nyelvünk kristálytiszta csengésévei, szépségével. S ezért aztán, amikor versmondásról beszélünk, igazán nem kell szégyenkeznünk, nem kell magyarázkodnunk, hogy esetleg elkerülte, elkerüli érdeklődésünket; nem tud itt gyökeret ereszteni. Ezzel ellentétben jóleső érzéssel és nem titkolt büszkeséggel hangoztatjuk, hogy annak, mármint a versmondásnak, ma már olyan kultusza van itt a Vajdaságban, olyan eredményeket mutat fel évről évre, hogy ezt egyszerűen példaérték\1nek kell tekintenünk szűkebb pátriánkban. Sőt talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy határainkon túl is, mert ugye nem titok, hogy ha a Kárpát-medencében a versmondásról beszélnek, hát velünk példázgatnak.

    S azt is el kell mondani, hogy amikor a vajdasági versmondásról szólnak, akkor nemcsak a tömegesség az, amit általában hangsúlyoznak, hanem mindenekelőtt a minőséget, a versmondók, az előadók színvonalas teljesítményét hangoztatják. Ezt az átlagon felüli színvonalat versmondóink a különböző szemléken, vetélkedőkön mutatják fel nagyon is egyértelműen. Természetesen tudjuk, hogy a minőség, a színvonal mögött kemény, alapos munka, olyan szakmai felkészültség rejlik, amely már egy iskola, egy pontosan megfogalmazott módszer, pedagógiai folyamat tudatosságát példázza. S még valami: a kiváló szakemberek mellett meg kell még említenünk a remekül kialakított szervezeti konstrukciót, ugyanis a versmondók, a versmondó csoportok - működjenek iskolákban vagy önállóan - nem egy kaotikus rendszerben tevékenykednek, hanem szervezetük, a Vajdasági Magyar Versmondó Egyesület fogja rendszerbe ezeket a "sejt"-eket, és forrasztja őket erős, szilárd egységgé. Külön ügyelve arra, hogy ne szakadjanak el a színjátszástól. Minthogy a szakma általában a verset a színjátszást egy mellékágazatának tekinti, mondom, ügyelnek arra, hogy ez az "ágazat" ne szeparálódjon, különösképpen ne a színpadi, pódiumi előadás-művészettől, hanem ellenkezőleg, a minél szorosabb együttműködés lehetőségét keresse.

    A Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület Emlékplakettje méltó "kezekbe" került. A tehetséges versmondók és a kiváló, önzetlen pedagógusok megérdemelték a rangos elismerést, amely nekik szól, az ő munkájukat emeli tiszteletreméltó piedesztálra. Mi pedig, akik őszinte ragaszkodással figyeljük, követjük munkájukat, azt kívánhatjuk, hogy ez a mozgalom a fáradhatatlan és meg nem alkuvó Krekity Olgával az élen, sose adja fel azokat a művészeti szempontokat, amely munkájukat eddig is meghatározta!


FARAGÓ Árpád, 1997. október 30., SZABAD HÉT NAP

Utolsó módosítás: 2006.11.02.