Molnár Csikós László: Köznyelvünk állapota

(Nyelvromlás és -gazdagodás)

Elöljáróban arról szeretnék néhány szót szólni, hogy mennyire viszonylagos a köznyelvi eszmény és egység. Egyrészt kisebb-nagyobb eltérések mutatkoznak e tekintetben a különféle nyelvek közt, másrészt ugyanannak a nyelvnek különböző korszakaiban más és más lehet a köznyelv megítélése, vagyis az, hogy mit tekintenek nyelvi eszménynek, milyen jelenségek számítanak köznyelvinek, és egyáltalán mennyire tartják fontosnak a köznyelvi egységet.

A köznyelv olyan kiművelt változata egy nyelvnek, amely a többi nyelvváltozat fölött áll, és általánosan elismerik a beszélők. Ez a nyelvváltozat csak viszonylagosan eszményi és egységes kód, ezért nem lehet abszolút értelemben venni. Vannak ugyanis olyan nyelvtani, helyesírási, kiejtési szabályok, amelyeket eléggé nehezen lehet alkalmazni. A magyar nyelv vonatkozásában közéjük tartozik többek között az ikes igeragozás, egyes szavaknak ly-nal való írása, a szóvégi h elnémítása stb.

Az ikes ragozás teljes paradigmasorát a mai magyar beszélők általában nem ismerik, csupán bizonyos ikes igealakok vannak használatban: eszem, gondoskodom, vágyom, emlékszem stb. Ezek a választékos stílus eszköztárához tartoznak.

Nincsen pontos és logikus szabályrendszer arra vonatkozóan, mely szavakat kell ly-nal írni, ezért gyakorlatilag memorizálni kell az ly-os szavakat, meg kell jegyezni, hogy mely szavakban kell a kiejtéstől eltérő módon írni a j hangot. A sok olvasás megkönnyíti ennek az írásproblémának a megoldását, mert aki gyakran lát helyesen leírva egy-egy szót, könnyebben megjegyzi írásmódját.

Tudjuk, hogy a szavak végén a h-t általában nem kell ejteni: düh, cseh, juh, méh stb., ezt a szabályt azonban nem mindenki tartja tiszteletben.

A köznyelv nem is teljesen egységes. Kifejezésre jutnak benne bizonyos helyi, vidékre jellemző sajátságok. Az így körvonalazódó nyelvváltozatokat regionális köznyelvnek nevezzük. Ma már az írásbeliségben kevésbé jutnak kifejezésre a regionális sajátságok, néhány száz évvel ezelőtt (a XVII. és a XVIII. században) azonban még határozottabban elkülönültek egymástól nyelvezetükben a különböző vidékeken keletkezett irodalmi alkotások.

Más nyelvekben is kifejezésre jutnak különféle köznyelvi változatok. Így az angolnak meg lehet különböztetni szigetországi, amerikai, ausztráliai és számos pidgin változatát, amelyekben egy-egy helyi nyelvvel keveredik az angollal. A pidgin-english megnevezés eredetileg arra a nyelvváltozatra utalt, amely az angol és a kínai nyelv keveredéséből alakult ki a kínai kikötőkben.

A mai magyar köznyelv mintegy kétszáz évvel ezelőtt jött létre az északkeleti nyelvtípusból. Az erdélyi nyelvnek abban az időben is nagy volt a tekintélye, más nyelvváltozatok azonban kevésbé bizonyultak népszerűnek, így a palócot lenézték „tótos” hangzása miatt, a Szeged vidéki ö-zést sem kedvelték országosan.

Rendszerint a mai beszélők is többé-kevésbé eltérnek a nyelvi eszménytől. Ez a magyar nyelvterület egészére jellemző. Egy átlagos budapesti beszédében ugyanúgy meg lehet figyelni anomáliákat, mint egy átlagos adaiéban, csakhogy más-más jellegűeket. A budapesti például germanizmusokat használ (pl. Ez egy jó kérdés.; Ő is akart horgászni menni. stb.), az adai szlavizmusokat (pl. A tanács tagjai kiszavazták az ajánlatot.; Kreditet akarok felvenni.; Árleszállítás patikákra stb.). A magánhangzók megnyújtása nemcsak a vajdasági magyar regionális köznyelvnek egyik sajátsága, hanem a magyar fővárosban is előfordul. Nálunk útál, írígy, síma, íratkozik, naív, vígasztal hallható, a Magyar Televízióban pedig gyakori a pósta, póstás, póstaforgalom. Hasonló a helyzet a mássalhangzók megnyújtásával is: köppeny, minnél, heggeszt, utánna, nálla, szallag stb. 

A köznyelv használata nem mentes a népnyelvi beütésektől. Némelyikük szinte univerzális az egész magyar nyelvterületen. Például vót, akkó, azé, máma. Az effélék nem teszik kérdésessé a beszéd köznyelviségét.

A vajdasági magyar nyelvhasználatnak a nyelvi normától való eltérése nem nagyobb az átlagosnál. Különben sem lehet mereven számon kérni a nyelvi normát a beszélőktől.

Voltaképpen nekünk is van köznyelvünk, de az itteni magyaroknak nem mindegyike beszéli, vagy csak felületesen ismeri. Egyesek a magyar köznyelv helyett a szerbet használják, a magyar nyelvet pedig konyhanyelvi vagy utcanyelvi szinten ismerik. Esetükben a nyelvválasztás nem a regionális és a standard (azaz a területhez kötött és az általánosan elfogadott kód) között történik, hanem a magyar és az idegen között, tehát nyelvváltásra is sor kerül.

Kik használják a vajdasági magyar regionális köznyelvet? Elsősorban azok, akik rendszeresen tájékozódnak magyarul, és akik foglalkozásuknál fogva élnek a köznyelvi kóddal: tanítók, tanárok, óvónők, újságírók, színészek stb.

Köznyelvünknek a regionális köznyelvek közt sajátos helye van. Vonásait még inkább kidomborítja sajátos helyzete. Viszonylagos magárautaltsága csökkenti ellenálló képességét, egyúttal pedig újításokra ösztönzi.

A mi regionális köznyelvünk nem is annyira nyelvjárási színezetű, mint más vidékeké. Kialakulását kevésbé az eltérő nyelvjárási alap segítette elő, mint a társadalmi, a gazdasági, a kulturális viszonyok és körülmények különbözőségei. Éppen ezért nem helytálló az a megállapítás, hogy provincializmus jellemzi. Számos olyan sajátsága van, amelynek nincs nyelvjárási alapja, ezért inkább a regionalitást tekinthetjük a jellemzőjének. Egyébként sem a provincializmus, a nyelvjárásiasság az alapvető problémájuk a vajdasági magyaroknak, hanem a nyelvcsere és a mögötte rejlő asszimilációs veszély.

A vajdasági magyar nyelvhasználatban kedvezőtlen jelenségek is felütik a fejüket, a nyelvromlásnak a tünetei is meg-megjelennek. Közéjük sorolható a szavak jelentésének eltolódása (például javaslat helyett ajánlatot mondanak, ’egyetértek’ értelemben egyezek hangzik el), bizonyos nyelvtani formák módosulása (adnék helyett adnák, ebben helyett ebbe, látjuk helyett lássuk stb.), a szavak sorrendjének megváltoztatása (például meg nem felelő helyett nem megfelelő, el nem fogadható helyett nem elfogadható, meg nem valósítható helyett nem megvalósítható).

Nyelvhasználatunkban fölösleges idegen elemek és idegenszerűségek is előfordulnak, elsősorban a szerb nyelv hatására. Nincs szükség például a dopisznica (levelezőlap), az ekrán (képernyő), a szindikát (szakszervezet), a trénerka (melegítő), a majica (póló), a penál (tizenegyes) stb. idegen szóra. Idegenszerű az, hogy valami gázra működik, hogy kihoz valamit a gyűlésen, hogy látott valamit a tévén (gázzal működik, szóvá tesz, a tévében helyett). Az idegen elemek használata inkább az alsóbb rétegeket, az idegenszerűségeké pedig inkább a felsőbb rétegeket jellemzi.

A nyelvromlás nem általános jelensége a vajdasági magyar nyelvhasználatnak, noha annak látszik. Azt is figyelembe kell venni, hogy a beszélőknek egy része igénytelen, nem törődik beszédének választékosságával, sokan viszont tudatosan igyekszenek fejleszteni kifejezőkészségüket, nyelvi kompetenciájukat. A nyelvi igényességre való serkentésben fontos szerepe van az iskolai nevelésnek és a sajtó hatásának. Azok a gyerekek, akik magyar tannyelvű iskolába járnak, lehetőséget kapnak arra, hogy megismerjék és elsajátítsák a magyar köznyelvet. Ha az ott tanító pedagógusok kellő példamutatással végzik munkájukat, akkor gátat vethetnek a nyelvromlásnak. A felnőtteknek a magyar nyelvű sajtó szolgálhat követendő példaként, általa folyamatosan kapcsolatban lehetnek a magyar köznyelvvel, megismerhetik újabb elemeit, segítségével csiszolhatják saját nyelvezetüket.

A vajdasági magyar köznyelven a gazdagodás jelei is megfigyelhetők. A nyelv gazdagodása elsősorban újításként jut kifejezésre. Noha nem olyan tömegben jelentkeznek benne új formák és elemek, mint az anyaországi nyelvhasználatban, de azért előfordulnak. Közéjük sorolható többek között a golyóstollnak megfelelő örökíró (amely némi túlzással az írószer tartós jellegét emeli ki a töltőtollal szemben, amelyből gyakran kifogy a tinta), a postai szóhasználatban elterjedt irányítószám (amely Vajdaságban született meg, lévén, hogy a Jugoszláv Posta korábban bevezette használatát, a Magyar Posta a nálunk kialakult megnevezést vette át), a terménytőzsde (ez a szerb produktna berza mintájára alakult ki, azt a helyet, fórumot jelölik vele, ahol a mezőgazdasági termények árát a kínálat és a kereslet alapján kialakítják), a radár (mint az angol radio detection and ranging nyomán létrejött betűszónak a meghonosodott kéttagú idegen szavakhoz hasonló alakja, vö.: bután, tartán, oktán, szandál, tantál, szaldó, szaltó, margó, torzó, korzó, fotó, totó, lottó stb.; furcsa, hogy Magyarországon az analógiát mellőző radar alak terjedt el), a pénzel igének ’vállalkozást a szükséges pénzösszeggel, anyagi eszközökkel ellát;, finanszíroz’ értelemben való használata (míg az anyaországban rosszalló értelműnek vagy népnyelvinek számít) stb.     

Valamely anyaországbeli forma vagy szó elterjedése vagy egy-egy szó stilisztikai értékének a növekedése is gazdagodásnak számít a vajdasági magyar nyelvhasználat szempontjából. Újabban ez mindinkább kifejezésre jut sajtótermékek, irodalmi művek, rádióműsorok, tévéadások, személyes és üzleti kapcsolatok révén. Ma például már nálunk is beszélnek önkormányzatról, helyhatósági választásokról, kft-ről, áfáról stb. 

Utolsó módosítás: 2006.11.02.