Láncz Irén

Szarvas Gábor, a nyelvész és a nyelvművelő

Szarvas Gáborról, a 19. század nagy nyelvészéről minden évben megemlékezünk, s talán nem túlzok, ha azt mondom, nincs még egy magyar nyelvész, akinek emlékét így őrzik, mint ahogy őrzik/őrizzük Vajdaságban, elsősorban itt Adán. Az idén nemcsak mi emlékezünk rá, születésének 175. évfordulójáról Magyarországon sem feledkeztek meg. Most a Nyelvművelő Napokon, mint tettük eddig is, rá emlékezve ismét beszélünk róla, hogy emlékét tovább megőrizzük, abban a reményben, hogy a tudomány iránt érdeklődő fiatal nemzedék tovább élteti majd kultuszát.

Szarvas Gábor nem volt képzett nyelvész, nem nyelvészetet tanult, hanem jogot, mégis nyelvésszé vált, mert érzékenyen reagált azokra a nyelvi jelenségekre, amelyek más nyelvek hatására alakultak ki nyelvünkben. Egy olyan korszakban élt, amikor olyan nézeteket vallottak, hogy a nyelv életébe be lehet avatkozni, irányítani lehet kifejezőeszközeinek használatát és szerkezeteinek felépítését. A 19. század második felében sok értelmiségi emelte fel szavát a magyar nyelv ügyében, mert úgy ítélték meg, hogy más nyelvek felől veszély fenyegeti épségét, s a nyelvújítás olyan szóalakokat is produkált, amelyek nem tettek jót nyelvünknek. Akik szívükön viselték a magyar nyelv életének alakulását, úgy látták, tenni kell valamit, hogy helyreálljon tisztasága. Ennek érdekében mozgalom indult, melynek vezetője Szarvas Gábor lett.

A nyelvművelő tevékenységet meg kellett alapozni, s hogy ez az alapozás körültekintő volt, két tény bizonyítja. Először is az, hogy Szarvas Gábor olyan ismereteket sajátított el korai nyelvészkedése idején, tehát amikor a Magyartalanságok című nagy tanulmánya készült, és később is, amikor tájékozódott a korabeli nyelvtudomány témáiban, amelyek megfelelő alapot biztosítottak ahhoz, hogy jól elláthassa vezető szerepét a nyelvvédő mozgalomban. És hogy a teendőket alaposan átgondolva – immár nyelvészeti ismeretekkel felvértezve – látott munkához, bizonyítja az a program, melyet a nyelvművelő folyóiratnak, a Magyar Nyelvőrnek útnak indításakor ismertetett. Érdemes részleteiben megnéznünk ezt a tervet, mert kitetszik belőle Szarvas Gábor elképzeléseinek, nyelvről vallott gondolatainak egy része. Mit akarunk? a címe ennek a tervnek, mely öt pontba foglalja a teendőket,  azt, ami még feltáratlan a magyar nyelv köréből, azaz tartalmazza azokat a témákat, melyeket a szerkesztő szükségesnek tart feldolgozni. Ezek között találjuk a gyűjtésekre vonatkozó feladatokat is, vagyis a terv részletezi, milyen nyelvi értékeket kell összegyűjteni, hogy aztán támaszkodni lehessen rájuk. A kiindulópont a helyesség visszaállítása volt, s mindent ennek rendelt alá, a tudományos alapokon álló magyar nyelvtan előkészítését is azért tervezte, mert tőle várta a tisztázatlan kérdések megvilágítását. A teendők felölelték a történeti kutatásokat abból a célból, hogy a régi nyelv szavait ajánlhassák és terjeszthessék a kifogásolt nyelvújítási szavak helyett, meg azért is, hogy mintát találjanak olyan esetekben, amikor ingadozik a nyelvhasználat.  A népnyelv szavainak gyűjtését is ezért szorgalmazta, de tovább is lépett azzal, hogy a népköltési alkotások közlését is tervezte, és meg is valósította, és ennek eredményeként hatalmas mennyiségű értékes anyagot őrzött számunkra a Magyar Nyelvőr. A korabeli irodalmi nyelv tanulmányozása, pontosabban bírálata, az új képzésű szavak történetének bemutatása, az idegenszerűségek vizsgálata is helyet kapott a tervben, csakúgy, mint a nyelv sajátságainak bemutatása, szinonimák gyűjtése és jelentéseik meghatározása, mondattani kérdések feldolgozása, továbbá az írók szókincsének bemutatása. S nem kevésbé fontos a terv utolsó pontja, mely arra vonatkozik, hogy figyelemmel kell kísérni a korabeli nyelvtudományt, és közölni kell a magyar nyelvre vonatkoztatható adatait.

Láthatjuk, hogy Szarvas Gábor szerteágazó programot hirdetett, és szinte nincs is olyan része, amellyel ő maga ne foglalkozott volna.

És most beszélhetnénk a magyar nyelvtörténeti kutatások terén tett érdemeiről, a Magyar Nyelvtörténeti Szótár körüli tevékenységéről, az anyaggyűjtésről, melyben ő maga is feladatot vállalt, és kitérhetnénk a szótár szerkesztésére is, melyet szinte teljesen vakon végzett. Nagy vállalkozás volt a nyelvtörténeti szótár készítése, ugyanis hiányzott a kellő tapasztalat e szótártípus készítéséhez. Egy szótár-kísérlet jelent meg korábban, mely – mivel nem volt teljes –, nem biztosította szavaink történetének megismerését. És sürgősen elvégzendő feladat is volt egyúttal. Nem csoda, hogy érdeklődéssel várták, hiszen a történeti szemlélet uralkodott a nyelvészetben, történeti kutatásokat pedig történeti szótár nélkül nem lehet végezni. A magyar igeidőkről szóló – ma úgy mondhatnánk – monográfiájáról is szót ejthetünk, melyet az Akadémia jutalomban részesített, és amelyből szintén jól láthatók nyelvészeti nézetei. Többek között az, hogy a nyelvészeti kutatásoknál a nyelvi tényekre kell alapozni, és hogy semmilyen előre meghatározott szabály nem erőszakolható a nyelvre. Úgy tűnk, valóban csak a szabályra gondolt, mert a korabeli nyelvhasználatot figyelmen kívül hagyta. Az emberi gondolkodás egyetemességét vallotta, s az egyetemességet kapcsolatba hozza a nyelvvel. Kifejtette, hogy az emberi nyelv az általános emberi szellemnek, az észnek a terméke, s bár különbségek vannak a nyelvek között, egy irányt követnek, és nemcsak a gondolat-kifejezés módjában, hanem a mondatok szerkezetében is meg a szavak alkalmazásában és képzésében is. Ezzel a nyelvi univerzálék meglétének tényét mondja ki, és olyan nézetet képvisel, amelyet ma is számon tart az elméleti nyelvészet.

A korabeli nyelvhasználatban ingadozások voltak az igeidők használatában, a gazdag rendszer a 19. század második felére megbomlott, a korábbi századok írott forrásaiban, a bibliafordításokban azonban szabályosságokat talált. Vagyis történeti adatokra támaszkodva mutatta be a rendszer elemeinek funkcióját, és a 11 igealak közül hétnek – ahogy írja –, valódi értékét is kimutatta (ezek az igealakok a következők: ír, íra, írt, írand, ír vala, írni fog). A többi négy viszont (íra vala vagy volt, írt vala vagy volt,  írni fogott  és az írandani fogott) egyenértékű a hét közül egyikkel-másikkal. Ezeket az igealakokat szívesen látta volna a korabeli nyelvben, csakhogy a nyelvszokás már más irányba vitte nyelvünket. Hogy mennyire vehető figyelembe a nyelvszokás, a későbbiek során vita tárgya lesz (visszatérek még rá). Szarvas Gábor kívülről akart beleavatkozni a nyelv életébe, már nem létező szabályt akar visszaállítani, ugyanis azt a felfogást követte, amelyet a magyar nyelvészetben Révai Miklós képviselt, ti. hogy az ősi nyelv a romlatlan, abban kell keresni a mintát. Csakhogy a régi nyelvszokás visszaállítása erőszakos beavatkozás a nyelvbe.

Azzal is foglalkozott, hogy milyen elvekre épüljön a helyesírás. Az 1856-os helyesírási javaslat összekapcsolta a fonetikus és etimologikus írásmód elvét, melyet nem fogad el, úgyhogy az Akadémia nyelvtudományi bizottságához Budenz Józseffel közösen benyújtott javaslatban a fonetikaira építenek, bár elismerik, hogy a szóelemző írásmódnak is vannak előnyei. Felfogásuk persze ellenkezett a többség véleményével, s az 1878-ban elfogadott szabályzatban négy elv keveredik: a kiejtés, a hagyomány, a szóelemzés és az egyszerűsítés. Szarvas Gábor azonban nem adta fel a harcot a helyesírás egyszerűsítése érdekében. 1888-ban olyan helyesírást vezetett be a Nyelvőrben, amely sokban eltért az akadémiai előírásoktól. Például a cz-t c-vel írják, csonkított kettőzést alkalmaznak (mint a mai helyesírás szerint). Az Akadémia 1902-ben eltiltja a szerkesztőket a „külön” írástól, és majd csak az 1922-es szabályzat szentesíti a változtatásokat.

Szarvas Gábor nyelvjárási gyűjtőúton is járt, bejárta Göcsej vidékét, gyűjtött a moldvai csángók körében és Szlavóniában is. A két utóbbi gyűjtőút eredményeiről folyóiratában ismertetéseket közölt, melyekben – a korabeli megoldást követve –, a különlegességeket, a köznyelvtől eltérő sajátságokat sorolta fel, a tájszavakat és eltérő szóalakokat, és ismertette a hangtani, alaktani és mondattani sajátságokat – néhány példával illusztrálva.

Sokszor olyan kérdések megoldására vállalkozott, amelyek nagy visszhangra találtak, vitát robban robbantottak ki, ő pedig védte a maga igazát és a tudományos igazságot. Nemcsak nyelvjavító igyekezete miatt voltak véleménykülönbségek közte és a tudomány meg irodalom jeles képviselői között, hanem egyebek miatt is.

A jövevényszavak eredete is ezek közé a vitát kiváltó témák közé tartozott. A 19. század utolsó harmadában a Magyar Nyelvőr rendszeresen közzétette a jövevényszavakkal kapcsolatos írásokat, és a folyóiratban jelent meg Miklosich Ferencnek a magyar nyelv szláv eredetű szavait bemutató szótára is. A szláv jövevényszavak ismertetése azért váltott ki vitát, mert sokan nem lelkesedtek azért a gondolatért, hogy a magyar műveltségszavak egy része idegen eredetű. Szarvas Gábor a támadásokra reagálva több ízben is kifejtette, hogy a jövevényszavak dolgában a tények tiszteletére kell építeni, és ő maga is a nyelvi szempontokat (hangtaniakat és jelentéstaniakat) is figyelembe véve bizonyította több magyar szó szláv eredetét.

A Keressétek az igazságot  c. cikkében tisztázni kívánta a tudományos tényeket, azt tudniillik, hogy a honfoglalás idején ezeken a területeken szlávok laktak. S mert történeti ismeretekkel is rendelkezett, jól tudta, és érvelt is vele, hogy tudniillik már a Halotti Beszédben is vannak szláv eredetű szavak (példái a következők: miloszt, munka, szent, angyal, pokol, brát),  és ezt természetesnek is tartja,  mert – mint írja –, a kölcsönös érintkezés következtében a magyarok közül sokan elsajátították az itt élő szlávok nyelvét, s az új, eddig ismeretlen tárgyak nevét a mindennapi környezetükből vették át. Tehát a tényekre épített, és elítélte azokat, akik az érzelmekre támaszkodtak, vagyis nem a tudomány szempontjait tartották szem előtt. A nemzetieskedő hajlam viszont – írja –, szeretné az egész világot magának hódítani, „s visszaborzad attól a gondolattól, hogy műveltségének egy és más része nem saját alkotása, hanem hogy innen vagy onnan, más népek jóvoltából jutott birtokába” (Nyr. 16: 170).

A tudomány szempontjait így foglalja össze: a műveltségi cikkek országról országra járnak, a nép, melyhez ellátogatnak, szívesen fogadja őket, és idegen nevükön iktatja be őket, de – mint írja –, „megpolgárosítva”, ami annyit jelent, hogy a közösség saját nyelvéhez igazítja az idegen eredetű szavakat. A tudósnak ki kell derítenie, honnan indult el a szó, és hogy haladt egyik néptől a másikhoz, tehát meg kell keresnie az eredeti forrást.

A majd három évtizedes nyelvészeti munkásságának középpontjában nyelvünk ügye, védelme és tisztaságának visszaállítása állt. Ennek érdekében hozták létre a nyelvművelő folyóiratot, szervezte meg Szarvas Gábor – intézményes keretek között, az Akadémián – a tanácskozásokat, melyek célja olyan elvek és tételek meghatározása, amelyek kiindulópontként szolgálnak a nyelvünkben elterjedt visszásságok kimutatásra és a helyes magyarság visszaállítására, ezért bírálta ő maga is az írott nyelv használatát különböző stílusú szövegeket sorra véve, nem kímélve közben a szépirodalom nyelvét sem, és ma már klasszikusainkat sem. S ekkor és emiatt fordultak ellene azok, akik – kezdetben úgy látszott –, támogatni fogják. Meghatározták ugyanis, milyen módon létrehozott szavak a kifogásolhatók, és pontosan fel is sorolták őket. Csakhogy a kifogásolt szavak egy része már elterjedt, használták őket (például ilyen volt a rakpart, táv, cím, egylet, többlet, járda, önkívület, okmány, szeszély stb.). Szarvas Gábor elismerte, hogy a közösség által elfogadott szavakat nem lehet kiiktatni, ettől függetlenül azonban nem mondta, nem mondhatta, hogy jó alkotások, és hogy a nyelv szabályai szerint készültek, mert ragaszkodott elveikhez. A kifogásolható szavak helyébe újakat javasoltak, fő forrásuk pedig a régi magyar irodalom és a nyelvjárások volt.

Voltak olyan szavak, melyeket a vitapartnerek is  rossznak tartottak, csakhogy  tőlük eltérően Szarvas Gábor nem hitt abban, hogy „a rossz elbukik magától”.

A vita, amely a neológusok és az ortológusok között zajlott, egyrészt abból következett, hogy magában a nyelvtudományban sok minden nem tisztázódott a szóalkotás lehetséges szabályaival kapcsolatban, másrészt meg abból, hogy a két tábor képviselői más-más módon ítélték meg a nyelvérzéket, a nyelvszokást, az ízlést, széphangzást, a pótolhatatlanságot meg azt, hogy szegény-e nyelvünk.

Szarvas Gábor nem értett egyet a minden áron való nyelvgazdagítással, mert szerinte a nyelvszegénység hamis eszme. Elismerte, hogy vannak olyan szabálytalan alkotások, melyek „tetszetős hangzásúak” vagy „csalóka analógiákra támaszkodván” megtévesztették a nyelvérzéket, s „némelyek közülük valóban érezhető szükséget is pótolnak”, s természetes is, hogy ezek közhasználatúvá váltak. Nem ismerte el azonban azt, hogy a nyelvérzék, ízlés, közszokás szentesíti a rossz szavakat. A nyelvérzékre való hivatkozás véleménye szerint ellentmondásokhoz vezethet, mert az írók egy része szintén rossznak tart bizonyos a szavakat, melyeket használnak. A kérdés viszont az, hogy hogyan ítélhetik el őket, ha már meghonosodtak. Az ízlést sem tartja mérvadónak, mert e tekintetben is vannak különbségek az írók között. És akkor kinek az ízlése, kinek a nyelvérzéke legyen a mérvadó? – teszi fel a kérdést.

Az írókkal vitázva öt kérdésre/kérdéscsoportra kért választ: 1. Mekkora köre van, és hol kezdődik a szokás? 2.  Mi a jó ízlés, és mely íróknak van jó ízlése? 3. Mi a helyes nyelvérzés? Ki vagy kik képviselik? Van-e a népnek helyes nyelvérzéke? Ha az irodalom nyelvérzéke nem egyezik a népével, kinek a szavára kell hallgatni? 4. Mi van akkor, ha a nyelvszokás, az ízlés és nyelvérzék „harcba szállnak egymással”? 5. Melyek azok az új szavak és kifejezések, amelyeket a szokás, az ízlés és a nyelvérzék elfogadott, és melyek azok, amelyeket nem szentesített? Ezekre a kérdésekre azonban nem kapott megnyugtató választ, pedig ezek kulcskérdések voltak.

Szarvas Gábor nem ismerte el a nyelvszokás hatalmát sem, ha az új szavakról volt szó, nem értett egyet azzal, hogy „bevették, használják, kegyelem neki”. Pedig a nyelvújítás szavainak nagy része, amely a kiirtandók közé került, már akkor nélkülözhetetlen volt, és ma sem érezzük bennük a szokatlant, mert a nyelvszokás változik. Az igeragozás esetében azonban nem téveszti szem elől az élő nyelvet, sőt, kiemeli, hogy a régi törvényt idővel új szokás válthatja fel, s ami korábban rendellenesség volt, szabállyá válik.

Az ellene forduló tábor azzal vádolta, hogy régi szegénységébe akarja visszataszítani nyelvünket. Hogy ez a vád alaptalan volt, Szarvas Gábor programjukra hivatkozva utasítja vissza, azzal tudniillik, hogy a kifogásolható szavak helyébe újakat javasoltak, és ezek között találhatók az akkori irodalom szavai is, amelyeket nem érhet kifogás. Csak a kifogásolhatók ellen emelte fel szavát, de a nyelvújítás hívei nem így látták igyekezetét.

És hogy látja az utókor, hogy látjuk mi? Szarvas Gábornak és a hozzá hasonlóan gondolkodóknak több mindenben feltétlenül igazuk volt, de el kell ismernünk, hogy olykor túlzásba vitték a hibavadászatot, mert nem kímélték a szükséges és használatban levő szavakat. A bírálat és a segítség azonban jót tett a publicisztika nyelvének meg a szaknyelveknek, és a hivatalos nyelvhasználat is elfogadhatóbb és könnyebben érthető lett. S már csak ezért is hasznos mozgalom volt Szarvas Gáborék mozgalma. De tegyük hozzá azt is, hogy azért is, mert közüggyé tette a magyar nyelv ügyét. S ezt csak olyan egyéniség tehette, amilyen ő volt. Tudósként, tudományszervezőként, szerkesztőként és tanárként is azt tette, amit egy kor elvárt tőle, más kérdés az, hogy nem mindenki elvárásainak tett eleget. Amit tett, csak lelkesedéssel, kitartással rendelkező kiváló egyéniség tehette. Ő pedig ilyen egyéniség volt.