Krekuska Hajnalka

Hogyan beszélünk otthon

Mi otthon magyarul beszélünk. Szerintem teljesen hétköznapi módon. Mikor kisebb voltam, sokkal szebben beszéltem mint most, mert anyukám minden este mesét olvasott egészen négy éves koromig. Ezért szépen, változatosan tudtam beszélni. Mostanában már nemigen fejlesztem a szókincsemet. Sajnos az iskolában tanultam néhány csúnya kifejezést. Nem azért, mert ezt tanítják velünk, csak a „nagyok” néha szoktak csúnyán beszélni, és ezekből egy-két szót akaratlanul is megjegyzek. Pedig ez elég nagy kár!

Amúgy jellemző a családunkra, hogy viszonylag gyakran változtatjuk a köszönést. Karácsony előtt még „sziasztokkal” köszöntöttük egymást, aztán úgy március felé divatba jött a „csá”, majd a „cső”. Később pedig a „szasztok” lett a leggyakoribb. Ez a szó egyébként a sziasztok utcaibb változata. Az utca- és diáknyelvből más szavakat is átvettünk. Ilyenek például a „sirály”, amivel olyan dolgokat jellemezünk, amik valami nagyon jók. Utána következik az „állat” és az „ász”, ami lényegében ugyanazt jelenti. Diáknyelvből átvett szavaink a „cerka”, ami ceruzát, a „törcsi”, ami törlőgumit, az „örcsi”, ami örökírót, a „pacsni”, ami patikát jelent stb. Meg kell még jegyezni, hogy ezeket a szavakat főleg én és a „tesóm” (ez a szó szintén az utcanyelvből származik) visszük be a család szótárába.

Használunk még néhány szerb nyelvből átvett kifejezést is. Ilyenek pl.: „borovnica”, „szok”, „bazén”, „ekrán”, „tasztatúra” stb.

De egyszer csak nyílik az ajtó.

– Hasz! – vágódik be az öcsém, ahogy anya mondaná: „mint fé' tégla egészbe”. Egyébként viszonylag sok ilyen hasonlatot használunk. Pl.: „Úszik, mint a fejsze nyél nélkül.” stb.

Rokonságunkban egy ideig az „ö-vel beszélés” is képviselve volt. Körösztmami ugyanis Bánátból származik, és csak később kezdett a mi „tájszólásunkkal” beszélni (nekik ugyanis ez a tájszólás a természetes). Sajnos a körösztmami átszokásával családunkban ez a tájszólás gyakorlatilag kihalt. Rokonságunkban az utcanyelvet legnagyobb fokon Zsaniék, az onokatestvéremék művelik. Ha velük beszélgetek, néha olyan szavakat is hallok, amiket eddig nem.

A mamáék beszéde is érdekes. A jól ismert, megszokott szavak közé régies szavakat is kevernek. Pl.: lajtorja, szakajtó, hambár stb. Ez nekem nagyon tetszik. De egyáltalán nem kell azt hinni, hogy ilyenkor csak nézek, és nem tudom mit tegyek. Már egészen megszoktam ezt a stílust. Így mindig tudom, hogy a firhang az függöny, a pantalló az nadrág stb.

Ez egy rövid kis ízelítő volt családom és rokonságom beszédéből. És akárhány stílus is van jelen rokonságomban, mégis bátran állítom, hogy beszédünk teljesen hétköznapi, mert ilyen stíluskü1önbségek minden családban vannak.

Matkó Bagi Béla

Hogyan értetem meg magam a környezetemmel?

Először lássuk, hogyan értetik meg magukat az emberek. Az emberek számára legkönnyebb kommunikációs mód a beszéd, bár nem az egyetlen. A kommunikáció történhet beszéddel, írással, gesztusokkal, mimikával, vokális úton, testtartással, távolságtartással. A mimika, a gesztusok, a testtartás, a térköz, a vokális kommunikáció legtöbbször a beszéd megértését segítik.

Létezik egyirányú és kétirányú kommunikáció.

A kétirányú kommunikáció akkor jön létre, ha az adó visszajelzést vagy választ kap az üzenetére. Kétirányú kommunikáció a beszélgetés, levelezés.

Az egyirányú kommunikáció alkalmával az adó nem kap visszajelzést vagy választ az üzenetére. Ebbe a csoportba sorolhatók a rádió- és televíziós adások.

A beszéd kétirányú kommunikáció. Itt az adó és a vevő közvetlenül kapcsolatban áll egymással. Ez a közlési mód időben történik, és az adó azonnal választ kap az üzenetére.

Az írást is kétirányú kommunikációnak tekinthetjük, bár itt az adó nem kap rögtön választ az üzenetére, hanem csak hosszabb idő elteltével. Ez a közlési mód térben történik, nincs közvetlen kapcsolatban az adó és a vevő.

A gesztusok elsősorban a beszéd megértését segítik. A gesztusok a fej, a kezek és a karok mozgása. Nagyon fontosak, mert a vevő figyel, néz és reagál a gesztusokra.

A mimika is elsősorban a beszéd megértését segíti. A mimika közvetlenül kapcsolatban áll a beszéddel, mert a beszéd könnyebben megérthető, ha az adó kifejezi érzelmeit az arcán. A kutatók rájöttek, hogy hét érzelem fejezhető ki az arcon. Ezek: öröm, harag, undor, félelem, szomorúság, meglepetés és érdeklődés.

A vokális kommunikáció talán a legfontosabb a beszéd alkalmával, mert a beszéd tartalmától függően a vokális kommunikáció adja a hangnemet és a hanghordozást. A hangszínezet révén a Mohr-skálával meghatározhatjuk az adó belső feszültségét, szorongását.

A testtartással akaratlanul kifejezzük érzéseinket, hangulatunkat. Így tudtára adjuk a másiknak, hogy élvezzük vagy unjuk, amit mond. A kutatók több érdekes szabályszerűségre bukkantak. Pl. Egy csoportban a megszólalni kívánó ember szabályszerűen egy kicsit előre dől. Másik példa: A barátok, szerelmesek akaratlanul is felveszik egymás testtartását.

A távolságtartással vagy térközszabályozással azt tudjuk a vevő tudtára adni, hogy mennyire bízunk benne. Minél közelebb áll egymáshoz két ember, annál bensőségesebb a viszonyuk.

A kommunikáció nagyon fontos az emberek számára, számomra is. Én különbözőképpen kommunikálok más-más korosztállyal. Ennek alapján négy korosztályra csoportosíthatom kommunikációs partnereimet. Ezek: 1. a nálam jóval fiatalabb korosztály (pici babák, kisgyerekek), 2. a saját korosztályom (barátaim, osztálytársaim), 3. A nálam idősebb korosztály (szüleim és azok barátai) és a legidősebb korosztály (nagyszüleim, idős emberek). A korosztályokon kívül megkülönböztetem az idegenek csoportját.

Természetesen a saját korosztályommal értetem meg magam a legjobban. Nagyon jól el tudok velük beszélgetni, mert hasonló az érdeklődésünk, hasonló tananyagot sajátítottunk el, hasonló dolgok történtek velünk, ezért rengeteg közös témát találunk, amit ki tudunk beszélni. A szókincsünk ugyanaz: a diáknyelv. A diáknyelv sok - a köznyelvitől eltérő szót tartalmaz, pl.: suli, bigi, töri, karó, bicaj stb. Ezeket a szavakat nem minden korosztály érti.

A fölsoroltakon kívül az osztálytársaimmal még az is megkönnyíti a kommunikációt, hogy az órákon ugyanazokat a szakszavakat tanuljuk és használjuk. A szaktantárgyak keretein belül számos olyan kísérletet végzünk a laboratóriumokban, amelyeknek lefolytatása, valamint a hozzájuk szükséges kellékek és elnevezésük csak a szakmabeliek számára ismertek. Ezek a mi számunkra közösek, de ugyanakkor ezekről a dolgokról a más szakokon tanulókkal kevésbé tudnánk beszélgetni.

A szüleimmel is természetesen jól megértjük egymást, hisz ők tanítottak meg beszélni. Tőlük tanultam meg az alapvető, mindennap használatos szavakat, bizonyos gondolkodásmódot örököltem tőlük, az életem nagy része a családomhoz kötődik, ezért természetes, hogy a megértésben nincs gond. Bár az is igaz, hogy az iskolában és a barátaimtól sok új szót vettem át, ezek a diákszavak és a szakszavak, amelyeket a szüleim nem nagyon értenek. Pl. csajszi, nyúlás, lógás; kémcső, titrálás, indikátor, büretta stb.

Még fokozottabban érezhető a szókincsbeli eltérés, ha a nagyszüleimmel beszélgetek. Amikor a nagymamámmal beszélgettem, és néha a diáknyelvből használtam szavakat, ő csak nézett rám, nem értette, mit is beszélek. Mert ha azt mondtam neki, hogy meghúzták az egyik haveromat, akkor ő nem tudta, hogy ez azt jelenti, hogy a barátomat megbuktatták. Vagy ha azt mondom „állati”, nem tudja, hogy az azt jelenti: nagyon jó.

A kicsi gyerekekkel értetem meg magam a legnehezebben, mert ők még nem tanulták meg sok szónak a jelentését, és nemigen értik, amit mondok nekik. Máshogyan kell kifejeznem magam, pl. a babáknak leginkább gügyögök, vagy a kisgyerekeknél használni kell a dúdú, baba, csicsikája stb. szavakat, hogy megértsenek. Fontos szerepet játszik a megértésben ennél a korosztálynál a hanghordozás, a mimika. (pl. mosoly) és a különféle gesztusok alkalmazása.

Az idegenekkel is nehezen értetem meg magam, mert igen szégyenlős, lámpalázas és szűkszavú vagyok azok jelenlétében, akiket nem ismerek, tele vagyok gátlásokkal. Ezért igen keveset beszélgetek idegenekkel.

A kommunikáció nagyon fontos az emberiség számára. A kommunikációnak köszönhetjük, hogy elődeink átadták' tudásukat, és mi növelni tudjuk ezt a tudást, sőt át tudjuk adni az utókornak.

Az egyes ember számára is külön-külön fontos a kommunikáció megteremtésének a képessége, mert ha egy ember nem tudja magát megértetni a környezetével, magányra van ítélve.