Kovács József

Mit tehetünk a helyes és szép beszédért?

Bevezető helyett

Sokáig gondolkodtam, jelentkezzem-e erre a pályázatra. Hol úgy gondoltam, hogy igen, majd elhessegettem a gondolatot. Végül is úgy döntöttem, megkísérlem olyan formában papírra vetni az alábbiakat, hogy az olvasónak az az érzése támadjon: olyan valakinek az élettörténetet olvassa, aki életének egy döntő szakaszában a sors alakulása folytan kedvező helyzetbe került, amikor talán tehetett valamit a pályázat címében megjelölt cél érdekében. És vajon sikerült-e ezt a lehetőséget valamennyire is kihasználnia? Ha dolgozatom olvasója is így érzi, örülnék. De ha netán visszatetszőnek érzi, kérem, tekintse tárgytalannak.

A kezdetek

Igyekszem szokványosnak nem nevezhető élettörténetemet minél rövidebben felvázolni, lehetőleg csak a legfontosabb részleteket feltüntetve.

Életem első öt esztendejét egy észak-bácskai, határ közeli kis sváb faluban töltöttem, ahol apám községi tisztviselő volt. Mi voltunk az egyetlen család, akik otthon magyarul beszeltünk. De amint kileptem az utcára, rögtön idegen nyelvi hatásnak voltam kitéve, ami ráadásul nem is az államnyelv volt, hanem egy harmadik. Öt évesen németnek nevezett óvodába is jártam, ahol a sváb gyerekekkel együtt bugyuta kis szerb versikéket ismételgettünk szajkó módjára. És időnként azt gyakoroltuk, hogy "Sifió nas kralj Alekszantar Karatyortyevics!" Ki tudja, hogyan alakult volna további sorsom, főleg a nyelvhasználat terén, hiszen magyar iskolába az akkori törvény szerint nem járhattam volna, két okból: egyrészt mert állami tisztviselő gyermeke nem járhatott, csak szerb iskolába, másrészt a vezetéknevünket is szlávnak tekintették.

Ám ekkor váratlanul nagy változás történt az életünkben. Akkoriban kezdték ellenőrizni, kiket is illet meg az 1929-ben a korábbi Szerb-Horvát Királyságból Jugoszláviának átkeresztelt állam állampolgársága, és édesapám bonyolult állampolgári helyzete miatt (amit nem kívánok részletezni) előbb felmondást kapott, majd a család kénytelen volt elhagyni az országot. Ekkor kettőnket, hároméves öcsémmel, kényszernyugdíjba küldött tanító nagyapámnál hagytak, a baranyai hegyoldalon. Ott nagyapám nagy odaadással igyekezett kellőképpen felkészíteni arra, hogy hamarosan magyar iskolába kerülök. Időközben szüleimnek csaknem fél éves hányattatás után sikerült letelepedniük az akkori Nagy-Budapest déli peremén, az akkor még nagyközség Pestszentlőrinc állami lakótelepnek nevezett negyedében. Ez egy világháborús lőszerraktár helyén kialakított, ráadásul fallal körülvett negyed volt, amit a falon kívüliek csak dzsumbujnak neveztek (a jellegzetes pesti kifejezés hangulatából következtetni lehet arra, milyen is volt – azóta rég lebontották). Hogy kik laktak a kockaházakból álló telepen? Részben utódallamokból elüldözött, részben pedig az ország különböző vidékeiről munkalehetőség reményében felköltözött családok. Utóbbiak – immár frissiben pestiekké váltak – az előbbieket csak tótnak, oláhnak, bennünket rácnak vagy csetniknek tartottak, és ezt néha a szemünkbe is mondták. (Habár hadd említsem meg: némelyek ezt szinte természetesnek tartották; példa erre, hogy a szegénységi bizonyítvány alapján ingyen magyarra fordított, ma is meglevő születési anyakönyvi bizonyítványomon ez áll: "alulírott tanúsítom, hogy ezen születési anyakönyvi kivonat szövege a szerb-horvát, magyarul helyesen rác nyelvű eredetivel szó szerint megegyez".)

Szóval ide kerültem öt és fél évesen. És ekkor volt először alkalmam arra, hogy magyarul vásároljak. Még ezt szeretném elmondani annak illusztrálására, hogy milyen fokon tudtam magyarul.

Anyám három kétfillérest adott, egy doboz gyufa árát, és megmagyarázta, hogy a sok egyforma ház közül a harmadiknál van a trafik. "Ott belépsz, szépen köszönsz, de nincs többé» gelobt sei Jesus Christus«, hanem kezicsókolom. Aztán kérsz egy skatulya gyufát." A trafikhoz érve meglepődtem, hogy egy tagbaszakadt, féllábú rokkantnak kell kezicsókolomot köszönni, és zavaromban azt találtam mondani, hogy "kérek egy gyufaskatulyát". Mire a trafikos kiborított egy gyufásdobozt, üresen nyújtotta, és tüstént folytatta: "Hát te ki vagy? Honnan szalajtottak, amikor magyarul se tudsz?" (Később lassanként megbarátkoztunk, de ezt az első sértést nem tudtam elfelejteni.)

Az iskoláskor

Őszre iskolába indultam. Szerencsém volt: a falon kívülre, egy szép elemibe írattak be, a tanító nénim is utódállambeli volt, trencséni. Hamar sikerült beilleszkednem, a négy elemit színkitűnővel fejeztem be. (Csak megemlítem, hogy öcsém, aki három évvel utánam indult iskolába, már másik épületbe került, a tanítója "bennszülött" pesti volt, aki nem a nevén szólította, hanem kiscsetniknek nevezte, úgyhogy apánk kénytelen volt panaszt tenni az iskolája igazgatójánál.)

Közben Pestszentlőrinc lakossága gyors ütemben gyarapodott és városi rangra emeltek. Ekkor gimnáziumot is kapott, két osztállyal, én a második generációba kerültem. Itt is szerencsém volt, magyartanárom és egyben osztályfőnököm is utódállamból került oda: nagybányai volt. Ebbő1 az időből egy mozzanatot említenék: két hónapja voltam gimnazista, amikor tollbamondást hirdettek. Az akkori Nagy-Budapest (tíz kerület és a peremvárosok) valamennyi elsős gimnazistájának azonos időpontban azonos szöveget diktáltak, hogy ellenőrizzék helyesírási tudásszintjüket (ma ezt felmérésnek neveznék). Az aláirt és lepecsételt szövegeket pedig elvittek. Kb. két hét múlva egy reggel autó állt meg iskolánk előtt, az illetékes tanfelügyelő szállt ki belőle. Hamarosan igazgatónk és osztályfőnökünk kíséretében bejöttek az osztályba, és ünnepélyesen közölték, hogy Nagy-Budapest mintegy 500 elsős gimnazistája közül mindössze ketten írták le hiba nélkül a szöveget, és az egyik én voltam. A tanfelügyelő gratulált, és nagyon meglepődött, amikor közölték vele, hogy "szerb megszállt területről kiutasított tanulónkról van szó, akinek még az anyakönyvi kivonata is cirill betűs". ­Négy éve még vásárolni sem tudtam helyesen magyarul, és most már sikerült ezt is elérnem. Ez újabb ösztönzést adott a továbbtanuláshoz.

A gimnázium öt osztályát végeztem el ebben a környezetben. Sokat köszönhetek a tanári karnak, hiszen többnyire fiatal, tettre kész tanáraim voltak, akik alig várták, hogy a korábbi gazdasági válság évei után taníthassanak. Időközben az ún. bécsi döntések hatására egyre gyakrabban került szóba a téma családunkban, hogy amint lehet, visszaköltözünk. Apám az elsők között jelentkezett, amikor a Délvidéken megszűnt a katonai közigazgatás, és szerbül (is) tudó tisztviselőket kerestek. Így azután 1942-ben Zomborban telepedtünk le. – Ekkor még mindig nem tudtam, milyen pályára is készüljek, habár megcsillantottak előttem egy érdekes foglalkozási lehetőséget: az ötödik osztály végen ugyanis (miután ún. pótórákon gyorsírást tanultam), beneveztek egy nagy­budapesti gyorsíró vetélkedőre, és másodfokon bronzérmet, azaz harmadik helyezést értem el. Szorgalmazták, hogy folytassam a harmadik fokon is, és mivel tehetségesnek tartottak, még parlamenti gyorsíró is lehetnék. (A harmadik fokon, amit beszédírásnak neveznek, főleg azok érvényesülnek, akik jól ismerik a nyelvtant; itt alkalmazhatják az ún. egyéni rövidítéseket.) Ám ebből nem lehetett semmi, mert, mint említettem, visszaköltöztünk. Az osztálytársak hamar befogadtak. Zomborban fejeztem be a hatodik és a hetedik osztályt, az utolsót később, már a háború után, Szabadkán sikerült letennem, magánúton és magyarul. (Sikerült itt maradnunk, habár apámat ismét meghurcolták, de most nem ez a téma.)

Később beiratkoztam az Újvidéken megnyílt Pedagógiai Főiskola magyar-szerb szakára, jóllehet nem volt tervemben a tanítás. Ekkor szinte kapóra jött egy eldugott kishír az újságban, hogy Újvidéken magyarul (is) beszelő rádió készül, és most toborozzák a leendő munkatársakat.

Az Újvidéki Rádió

Ezt nekem találták ki, gondoltam, és megkerestem a Rádiónak szánt épületet, ahol nagy átalakítások folytak. Megtaláltam a már kinevezett igazgatót is, és elmondtam, hogy szeretnék ide kerülni. Elcsodálkozott, mert mint kiderült, én voltam az egyetlen önként jelentkező, a leendő munkatársak a Tartományi Pártbizottság révén kerültek ide, én pedig nem voltam párttag. Miután elmondtam, ki vagyok (magyarországi középiskola, egy év az itteni főiskolán) az igazgató kijelentette, feltétlenül számít rám. Ajánlotta, hogy jelentkezzek bemondónak, ott nem feltétel a "piros könyvecske" (?!), és ha már "házon belül" leszek, majd csak megoldódik az ügyem.

Az első audíción nagy tömeg jelentkezett, de engem vettek föl. Így történt, hogy az én hangomon hangzott el Bogdánfi Sándor ünnepélyes megnyitó szövege; őt helyezték hozzánk, hogy oktassa a munkatársakat (az első nyolc munkatársból rajtam kívül csak ketten maradtak a nyugdíjig, a többiek lassacskán eltávoztak). Egy ideig egyedül voltam kinevezett bemondó, alkalmi segítőtársakkal, pedig többször is hirdettek felvételt. Ekkor éreztem meg, hogy lesz már életcélom, hogy kivételes helyzetbe kerültem, hiszen az akkor meg egyetlen magyarul beszelő vajdasági rádió lévén, közvetett módon alkalmam nyílt követhető példaként szép beszédre késztetni a hallgatókat. (…)

Merőben új foglalkozásról lévén szó, természetesen szerettem volna megfelelő tanácsot kapni a rádióbeli beszédstílus alaposabb megismeréséhez, ezért előbb a belgrádi kollegákhoz fordultam. Ők szívesen segítettek, és sok hasznos tanácsot kaptam például néhai Branislav Surutkától, ám ezek inkább technikai jellegűek voltak. A sajátos tudnivalók tekintetében természetes lett volna Budapesthez fordulni, de hát akkoriban még javában tartott a "láncos kutya-korszak", így nem tartottam kivihetőnek. Amikor valamivel később Eszékről átjött hozzánk B. Jóska kolléga, vele együtt törtük a fejünket, mit is tehetnénk. Ő megpróbált a pesti Rádióhoz fordulni, de levelét válaszra sem méltattak. Ekkor támadt az az ötletem, hogy a londoni Rádió magyar adásához lehetne fordulni. Ilyen értelmű levelemre a valamilyen ügyben Belgrádban járt BBC-munkatárs, név szerint Rentoul Ferenc fölkeresett bennünket Újvidéken. Előbb óvatosan az iránt érdeklődött, vajon Londonba szeretnénk-e kerülni, mert ahhoz magas szintű angol nyelvtudás, alapos tájékozottság, nagy gyakorlat szükséges. Megnyugtattam, hogy egyikünknek sincs ilyen szándéka, hiszen csak szakmai, főleg nyelvi természetű segítséget kérnénk. Ezt megígérte, és valóban: postafordultával angol nyelvű könyv- és tanulmánycímeket küldött, azzal hogy ezek nálunk is megtálalhatók, akar szerb fordításban is. Sikerült megszereznem kettőt is, ám ezek is általános tanácsokat tartalmaztak. De azért felhasználtam őket, mert értékes adatokat tartalmaztak a felkészültségről. Sértőnek találtuk ugyanis, hogy a mi Rádiónk vezetősége a kisebbségek esetében elegendőnek találta a "kisérettségit", azaz az általános iskolai végzettséget (!)…

A beszéd művészete

Az ötvenes évek vége felé lassacskán rendeződött a helyzet Magyarországgal, és több nyelvész és nyelvművelő is ellátogatott hozzánk. Tőlük kaptunk ugyan hasznos tanácsokat nyelvhelyességről, helyesírásról, de az igazi, általános felvilágosításra csak a hatvanas évek elején került sor. Ekkor ismerhettük meg Fischer Sándor budapesti főiskolai tanárt, akinek már bevált módszere volt színészek, rádióbemondók, továbbá pedagógusok beszédtechnikai képzésében. Közvetlen, kötetlen beszélgetéssel kezdte, aminek az volt a rejtett célja, hogy megérezze: fel tudjuk-e találni magunkat nemcsak szokványos, de rendkívüli helyzetekben is. Kitűnően megérezte a legrejtettebb beszédhibákat is. Felhívta a figyelmet a helyes légzésre és hangképzésre, a szövegközlés megfelelő sebességére, stb. Hajlandó volt rendszeresen eljárni hozzánk, és két látogatás közötti időre "leckét" adott, ennek ellenőrzésére többek közt engem is megbízott.

Nagyon megörültünk, amikor módszere könyv alakban is megjelent; hosszú éveken át ennek alapján gyakorolhattunk magunk is, és foglalkozhattunk az utánpótlás képzésével. Könyve akár tankönyvnek is tekinthető. Foglalkozik a beszéd élettanával, a hangképző szervekkel, a légzéstechnikával, a beszédhan-gokkal, a kiejtéssel, a beszédhibákkal, a hangsúllyal, hanglejtéssel, és végül két fóliahanglemezt is csatolt hozzá (ami akkoriban nagy szó volt!), amelyek segítségével akár hónapokon át is gyakorolhattuk a helyes kiejtést, a szép beszédet. Így már magunk is foglalkozhattunk az utánpótlással. Ekkor ugyanis már nem voltunk az egyetlen rádió a Vajdaságban, hiszen egymás után létesültek az egyes helységekben a helyi és körzeti szerkesztőségek. Több felől is jöttek hozzánk tanácsért, segítségért, volt rá eset, hogy rövidebb-hosszabb ideig itt is időztek. (Például amikor a temerini és a topolyai Rádió beindult.) De meg a távoli Muraszombatról is jött egy érdeklődő kolléga. Akkor ugyanis még bajosan juthatott volna el Magyarországra. (Bezzeg ma épp fordított a helyzet: Muraszombatról Lendvára helyezték át a szlovéniai magyar rádiót [és televíziót is], és ma már az ottani egyes munkatársak naponta járnak át Magyarországról dolgozni Lendvára.)

Az Aranymikrofon

Az ifjú tehetségek nyelvi továbbképzése kapcsán feltétlenül meg kell említeni az újvidéki Ifjúsági Rádiót. Mint az 1993-ban megjelent Elősző c. dokumentumkönyvben erről olvashatjuk, az Újvidéki Rádiónak ez az osztálya "valóságos műhely volt, ahol az évek során több ezer fiatal fordult meg". Ezen belül alakult meg néhai Papp Imre kollégánk kezdeményezésére az Aranymikrofon vetélkedő, egyetemisták, középiskolások, munkásfiatalok, vidéki tudósítók tehetségkutató vetélkedője. Személy szerint ebben is szerény szerepet vállaltam; a sokféle versenykategóriák közül az ifjú bemondók és az ifjú műsorvezetők zsűrijében voltam rendszeresen tag (vagy elnök), ezen kívül a versenyzők felkészítésében vettem részt, leginkább a fent ismertetett Fischer Sándor-féle módszer gyakorlati alkalmazásával. Így is száznál több fiatallal sikerült foglalkoznom, akik azután – ha szerencséjük volt – az újvidéki és más helységek rádióinál helyezkedtek el. (Néhányan később a Duna TV-hez kerültek, ma is ott találkozhatunk a nevükkel.)

Nyugdíjba vonulásom (1988) után az Újvidéki TV szerkesztőségéből kértek fel lektornak, és ezután mintegy tíz éven át ilyen módon igyekeztem csiszolni a kéziratokat, a fiatalok nyelvhasználatát, de ezzel párhuzamosan több ízben foglalkoztunk az élő beszéddel is. Mindezt az Újvidéki TV lebombázásakor hagytam abba.

Ma már csak nyugdíjasként figyelem azt a sajnálatos jelenséget, hogy mind a Rádiónál, mind az Újvidéki TV-nél, lassú leépülésnek lehetünk tanúi. És sajnálom, hogy ma már – elsősorban anyagiak hiánya miatt – nincs rendszeres képzés a bemondóknál, műsorvezetőknél, pedig erre nagy szükség volna. Az említett Fischer tanár úr már nincs az élők sorában, de volnának mások, akik még korszerűbb módszerekkel folytathatnák ezt a munkát (pl. Wacha Imre budapesti főiskolai tanár úr, aki ezt a feladatot alapos felkészültséggel folytatja, és hiszem, hogy nálunk is megtenné, hiszen gyakori vendégelőadója az adai nyelvművelő napoknak is).

Szeretném remélni, hogy azért idővel rendeződik a helyzet; ez a két intézmény ismét a vajdaságiak kezébe kerül, és folytatódik a valaha oly szépen indult fellendülés.

Utolsó módosítás: 2006.11.02.