Kiss Jenő

Hogyan vélekedünk a nyelvjárások jövőjéről?

I. A  jövő, mert nem ismerjük, titok. Az emberiség régi vágya, hogy a titkokat megfejtse. Szeretnénk tudni sok más mellett azt is, milyen jövő vár a nyelvekre, nyelvjárásokra, elsősorban persze saját nyelvünkre, nyelvjárásunkra. Válaszadást elsősorban a tudománytól várhatunk. Nyelvi kérdésekben értelemszerűen a nyelvtudománytól.

Milyen jövő vár a magyar nyelvre és a magyar nyelvjárásokra? Nem tudjuk. Azt azonban igen, hogy milyen tényezők játszanak szerepet abban, hogy nyelvek és nyelvjárások születnek és kihalnak. Valójában egymondatos válasz is adható, s ez a magyarra is érvényes: a magyar nyelv és nyelvjárások akkor maradnak meg, ha lesznek olyan emberek, akik ezt a nyelvet s ezeket a nyelvjárásokat kapják anyanyelvükül, ha lesznek olyan emberek, akik megtartják és tovább is adják őket. Íme a természetből jól ismert körforgás: valami létrejön, s gondoskodik önfenntartásáról. Jól tudom:  ez a válasz bármennyire is igaz, mégiscsak filozofikus, hiszen nem ad feleletet arra, hogy vajon mitől függ, hogy egy közösség nyelvét, nyelvjárását megtartja-e. A nyelvhalál, miként a nyelvjáráshalál is azért következik be, mert az emberek elhagyják őket: egy másik nyelvre, egy másik dialektusra váltanak át. Egy nyelv és nyelvjárás akkor hal ki, ha utolsó beszélője meghal. Bizonyos esetekben ez drasztikus okok következménye: természeti katasztrófa vagy népirtás egy nyelvközösség fizikai megsemmisülésével, s ami ezzel egy: a közösség nyelvének, nyelvjárásának az eltűnésével jár.

Tény, hogy a nyelvjárások fölött már évszázadok óta kongatják a vészharangot. A 19. században már magabiztos jóslatok hangzottak el, egy angol filológus például ezt írta: Ahol ma a hatalmas méretekben könnyebbé vált közlekedési kapcsolatok korábban nem sejtett módon összevissza keverik az embereket, ott vége a helyi nyelvjárásnak, a mondáknak és szokásoknak; a vasúti síp elzengte halotti éneküket. Néhány éven belül el fognak tűnni  (idézve: Magyar Nyelvőr 1989: 466). S hogyan vélekedtek a magyar kutatók? 1832-ben Plánder Ferenc ezt írta: „a Göcsei … szóejtés … mióta a nemzeti kisebb iskolák megszaporodtak, és az olvasás a köznép között is inkább elterjedt, tellyes elenyészéséhez közelget” (Tudományos Gyűjtemény 1832/3: 63).  Ezek után mit írt 82 évvel később, 1914-ben  egy másik göcseji kutató? Ezt: „Hát az ő [tudniillik Plánder] idejében bizony nagyon keveset kophatott meg a göcseji nyelvjárás, mert az általa közölt szójárás szerint beszélnek még máig is az öregek” (Idézi Végh: Magyar Nyelvőr 1954: 427).

Tény az is, hogy a nyelvjárások a magyar nyelvterületen is visszaszorulóban vannak mind a nyelvjárási beszélők számát (ez a magyarság biológiai fogyásának egyik következménye), mind felhasználási területüket, mind pedig nyelvjárási sajátosságaik használati gyakoriságát tekintve. Jól látható a területi szűkülés azon a nyelvjárási térképen, amelyet Juhász Dezső készített, s amely az átmeneti területek növekedését mutatja az egyértelműen nyelvjárási területekkel szemben: „a Budapest – Szolnok tengely mentén új közép-magyarországi regionális köznyelvi zóna van kialakulóban, melyben a ….Budapest környéki nyelvjárás is lassan feloldódik” (in: Magyar dialektológia 266; az eredetiben részben ritkított szedésben). Hogy a fiatalok, a tanulók körében csökken a nyelvjárási beszélők száma, mindennapi tapasztalat. Mindez persze nem jelenti azt, hogy küszöbön állna a magyar nyelvjárások kihalása. 

II. A nyelvek és a nyelvjárások jövőjét nagyban meghatározó tényező az, hogyan vélekednek saját nyelvükről, saját nyelvjárásukról az emberek. Ha a közösség nagy többsége pozitívan vélekedik, akkor megtartják, ha negatívan, akkor az egyik fontos megtartó erő tűnik el. Ha valamihez negatívan viszonyulunk (rossznak, csúnyának, kevésbé értékesnek szégyellnivalónak érezzük), akkor (tudatosan vagy nem tudatosan) kerüljük, kevésbé vagy egyáltalán nem használjuk. Ha valamit előnyösnek vélünk, hasznosnak, szépnek, követendőnek, divatosnak érzünk, keresni, követni, használni fogjuk (így vagyunk például az öltözködéssel, frizurával is). Szaknyelven presztízsnek nevezzük azt a tekintélyt, társadalmi elismertséget, amelyre pozitívnak tartott tulajdonságok alapján tesz szert személy, csoport vagy valamely jelenség (például nyelv vagy nyelvjárás). Az ellentett fogalom a stigma, amely társadalmi megbélyegzést, leértékelést jelent. Ez utóbbi negatívnak tartott tulajdonságok alapján születik. Közismert, hogy a legtöbb európai nyelvközösségben a nyelvjárások stigmatizálva vannak a köznyelvvel szemben, s visszaszorulásuk egyik oka éppen ez: hogy tudniillik a nyelvjárási beszélők a megbélyegzéstől menekülve is igyekeznek a tekintélyes nyelvváltozatot, a köznyelvet használni, és stigmatizált nyelvjárásukat feladni.

Azt tudjuk, hogy a nyelvjárások fő hordozói, a falusi, földművelésből élő emberek általános társadalmi megítélése meglehetősen negatív (gondoljunk a „parasztozás”-ra, a „mucsaizás”-ra, a „bőgatyások” emlegetésére).  A nyelvjárások stigmatizálása annak következménye, hogy ehhez a társadalmi csoporthoz kötődnek a nyelvjárások, s a csoport tagjaira vonatkozó negatív vélekedést vitték át a nyelvjárásokra is (nem mai eredetű, de szívósan továbbélő jelenségről van szó). A nyelvjárások stigmatizálódásának másik oka az iskolai oktatás korábbi nyelvjárásellenessége, azon gyakorlata volt, hogy az iskolai órákon egyrészt hadjáratot indítottak a tanulók nyelvjárásias nyelvhasználata ellen, másrészt a köznyelv és a helyesírás tanítását a nyelvjárási háttér figyelembe vétele nélkül végezték. Végül: a kabarék mai is előszeretettel „vonultatják fel” az együgyű balek szerepében a nyelvjárási beszédű figurákat, felfrissítve újra és újra azt a vélekedést, hogy a nyelvjárások mire is jók.

Előadásomban arról adok rövid tájékoztatást, mit mutatnak azok az adatok, amelyeket egy 2001-es felmérésemből  merítettem. 800 Kárpát-medencei (kisebbségi és magyarországi), magyar anyanyelvű első éves magyar szakos egyetemi és főiskolai hallgató kérdőíves kérdésekre adott válaszát elemezve a következőket mondhatom. Hangsúlyozni kívánom: amit itt közlendő vagyok, az a magyar nyelvközösségnek csupán egy szűk csoportjára vonatkozik. Tehát általánosítanunk nem szabad. Tudjuk azt is, hogy a nyelvjárások megítélésében igen nagy különbségek vannak: a lelkes hívektől a mélységesen megvetők és lenézők csoportjáig úgyszólván minden árnyalat megtalálható. A szóban forgó vizsgálat azért is érdekes lehet, hogy megtudjuk, hogyan vélekednek azok a hallgatók, akik éppen az érettségi után vannak, de még előtte állnak nyelvészeti tanulmányaiknak, s akik olyan diplomások kívánnak majd lenni, akiknek a nyelv írott és beszélt formájában is mindennapi eszköze és foglalkozási tárgya is lesz.

Milyen a nyelvjárási beszéd?  A válaszadók megközelítően fele szerint szép, másik fele inkább olyan jelzőket használt, amelyek a negatív vagy abba hajló vélekedést tükröznek.       Arra a kérdésre, hogy milyen tévképzetek élnek a társadalomban a nyelvjárási beszédmódról, a tényeket jól tükröző válaszokat adtak általában az adatközlők. Íme: a válaszok szerint a többség így látta: 41 % szerint a műveletlenség jele, 17% szerint helytelen, hibás.  42%-ot tesznek ki az alábbi vélekedések (egy-egy véleménytípus általában 3% körüli szavazatot kapott): csúnya, elavult, elmaradott beszédmód, parasztos, mucsai, intelligenciahiányt tükröz, alacsonyabb rendű, mint a köznyelv, a köznyelv romlott változata, visszaszorítandó, magyartalan, nevetséges, fölösleges, szegényes. Valóban: jól érzékelik a válaszadók, milyen vélemények élnek a társadalomban, s ezeket azért is írhatták le bátran, mert nem saját véleményükként kellett közölniük őket.

A következő kérdés ez volt: milyennek találta a nyelvjárási beszélőket? A válaszok megoszlása: kedvesek: 38%, bizalomgerjesztők: 8%, elmaradottak: 4%, műveletlenek: 2%, idegesítők: 2%, ügyetlenek: 1%.

            A negatív vélekedések ─ úgy tűnik ─ hangsúlyosabban, illetőleg nagyobb arányban megjelennek középiskolások körében végzett fölmérésekben, mint ahogy a szóban forgó főiskolások, egyetemisták adatai mutatják. Példák: egy  vidéki (palóc) város gimnáziumában és egészségügyi szakközépiskolájában  2006-ban végzett,  200 fős fölmérés alapján készült elemzésből idézek: „Totál idiótának nézem a szerencsétlent [= a nyelvjárásban beszélőt]. Ja, és elkerülöm ezek után 200 m-es körzetben” [!]. „Ha nagyon úgy [= nyelvjárásiasan] beszél, akkor egy parasztnak tartom. Ha csak egy kicsit, akkor aranyosnak”. Egy másik szerint a nyelvjárási beszélő „Kiábrándító tud lenni. Népies és furcsa”.  „Semmilyen véleményem nincs ilyen emberekről. De rossz benyomás alakul ki bennem”. „Szerintem szép, ha valaki nyelvjárásban beszél, mert arról meg lehet ismerni, honnan jött” (Streli 2007: 23).

            A 4. kérdés ez volt: milyen jövő vár a nyelvjárásokra? Az adatközlők 41 %-a szerint

kihalnak, beolvadnak a köznyelvbe, ill. egyre kevesebben beszélik. 26% szerint megmaradnak,   a többiek szerint nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Érdekes, de jól magyarázható különbség a elkövetkező: a magyarországiak jóval nagyobb arányban vélik azt, hogy eltűnnek a nyelvjárások, mint a kisebbségi magyar hallgatók. Ennek egyik, sőt fő oka abban van, hogy az ő anyanyelvi környezetükben a nyelvjárási használat jóval gyakoribb és kiterjedtebb, mint Magyarországon.

            III. Tegyük föl a kérdést most magunknak: mit hoz a jövő?  Induljunk ki abból a nyelvészeti tapasztalatból, hogy a nyelvben az maradhat meg, aminek van funkciója, a nyelvváltozatok közül pedig azok, amelyeknek van olyan funkciójuk, amelyik nincs meg a többi nyelvváltozatban. Van-e a nyelvjárásoknak ilyen szerepköre? Ha a nyelv és a nyelvváltozatok is csak a kommunikáció eszközei volnának, akkor föltehetőleg eltűntek volna a nyelvjárások azokból a nyelvekből, amelyeknek van írott és beszélt köznyelvük és szaknyelveik. A nyelveknek azonban más funkciói is vannak. Például társadalmi szimbólum szerepük is van, kultúrahordozók is, hogy a nyelvjárási szempontból két legfontosabbat említsem. A nyelvjárás a szűkebb közösséghez tartozást jelzi, fejezi ki, illetőleg a helyi kultúra része. A nyelvjárási beszéddel jelzem, hogy a magyar nyelvközösség tagjaként egy szűkebb közösségnek vagyok elsődleges tagja (dunántúli, székelyföldi, csángó, szegedi vagy adai vagyok). Ezt a köznyelvvel nem tudom kifejezni, mert a köznyelv a magyar nyelvközösség egészét átfogó, területi értelemben semleges nyelvváltozat. S éppen a köznyelvvel és más nyelvjárásokkal való kontrasztjában nyeri el minden nyelvjárás a maga egyediségét, a maga szűkebb területre érvényes és vonatkozó speciális szerepkörét.  Azt, hogy a nyelvjárással jelezni tudjuk, hova valók vagyunk, honnan származunk, jelezni tudjuk az együvé tartozást az ezt a nyelvjárást beszélőkkel. Mindaddig, amíg a nyelvjárásoknak megmarad az a szerepköre, hogy a szűkebb közösség együvé tartozását fejezik ki vele, addig nagy valószínűséggel meg is marad a nyelvjárások nagy része. Minthogy pedig általános jelenség, hogy az emberek élete a nyilvános és a családi/otthoni szférában zajlik, s mindegyik részben más viselkedést, öltözködést, beszédmódot, stílust követel vagy kíván meg, valószínűsíthető, hogy a nyelvjárási beszélők a nyelvjárást ─ természetesen módosított, állandóan változó formában, de mégiscsak ─ megtartják a helyi, kisközösségi azonosság és együvé tartozás szimbólumaként, a családi nyelvhasználat eszközeként.  Ezzel kapcsolatban említem meg, hogy németországi fölmérések azt mutatják, hogy a nyelvjárási beszélők a nyelvjárási beszédmódhoz mennyi pozitív szerepkört társítanak. A kapcsolatteremtés fontos eszközének tartják, mert szerintükközvetlenebb, őszintébb, egyenesebb, barátságosabb, lágyabb, mint a köznyelven szólás. (Az ismeretlen emberrel szemben a semleges köznyelv dukál, az ismerősnek viszont a közös nyelvjárás jár.) A nyelvjárás ezen felül pozitív érzelmeket ébreszt, hangulatot teremt, mert emberi, meleg, kedves, szívélyes, bizalmas, meghitt, kényelmes. Azaz: az anyanyelvjárás az azt beszélőknek az otthonosság, a biztonság, a meghittség érzését adja. S az emberek bizony szívesen vannak otthon nyelvükben is. (A kisebbségi sorsot ismerők jól tudják ─ különösen akkor, ha nem birtokolják még magas szinten az államnyelvet ─, hogy mit jelent, ha zavartalanul használhatják anyanyelvüket.) Annak szemléltetésére, hogy mennyi pozitív érzelem is kapcsolódhat a nyelvjárásokhoz, két idézet: „Mult-ízü, kedves dallamos szavak – Öröm szívemnek újra hallani. Mik csengenek bennük, mik szólanak? Falumnak rég-hallott harangjai?” (Áprily: Tájszólás).  Illetőleg: „Te vagy a táj, hová szívem Folyton epedve hazarándul: Te kék, finom, fantasztikus Dunántul! Ha otthon kell, ha mese kell, Feléd futok. Te vagy a dajka, Kinek tej-édes szavakat Ad ajka” (Babits (A szépszemű öreg tovább mesél…).

            Láttuk: az anyanyelv az idegen nyelvvel/nyelvekkel szemben, a nyelvjárás pedig a köznyelvvel és más nyelvjárásokkal szemben az otthon nyelve, a meghittség nyelve, a líra nyelve. Ezért kissé lírikusan fogalmazok most én is. Ha a falvak lakói fontosnak tartják, hogy falujuk, szűkebb pátriájuk sajátos nyelvében is átölelje és nyelvükben is otthon tartsa őket, akkor megőrzik anyanyelvüket/nyelvjárásukat. Ehhez azonban az kell, hogy tudjanak arról, nem igazak a tévképzetek, amiket terjesztenek róluk, tudjanak arról, hogy anyanyelvük/nyelvjárásuk érték, amit nem szégyellni kell, s hogy bátran ragaszkodjanak ahhoz a kincshez: anyanyelvükhöz/nyelvjárásukhoz, amelyet szüleik, nagyszüleik hagyományoztak rájuk.

            Sütő András idézte egyik regényében ezt a mondatot: „A nyelv olyan, mint az asszony: elhervad, ha nem szeretik”. Mint üzent ezzel a mondattal? Azt, hogy  szeressétek anyanyelveteket, ha nem akarjátok pusztulását! És azt is  ő írta: „A mi mindennapi egyenes tartásunkat add meg nékünk ma, édes anyanyelvünk. Mert nem mi választottunk téged: te választottál bennünket”. Magyarán: mindannyiunknak felelőssége van anyanyelvünkkel szemben is. Hogy milyen lesz nyelvünk jövője, az bizony mindenek előtt rajtunk múlik. Az átháríthatatlan felelősség a mi vállunkat nyomja. Születik-e elég utód, s továbbadják-e  a magyar anyanyelvűek nyelvüket utódaiknak? Ez a két legfontosabb kérdés. A többi  ezekhez képest elhanyagolható.

Hivatkozások

Kontra Miklós 2003. A szép magyar beszéd és a csúnya. In. Kontra Miklós szerk., Nyelv és

társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó. 240─255.

Magyar dialektológia. 2001. Szerk. Kiss Jenő. Budapest, Osiris Kiadó.

Niebaum, Hermann ─ Macha, Jürgen 1999. Einführung in die Dialektologie des

Deutschen. Tübingen, Max Niemeyer Verlag.

Streli Zita  Ágnes 2007. A székesfehérvári székelyek és a szlavóniai csángók ─ avagy

            mit tudnak a középiskolások a nyelvjárásokról. In: Guttmann Miklós és Molnár

            Zoltán szerk., V. Dialektológiai szimpozion. Szombathely, A Berzsenyi Dániel

            Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai VIII. 244─251.

Streli Zita 2007. Hogy is van ezekkel a nyelvjárásokkal? PhD-dolgozat. Budapest,     ELTE BTK.