Hódi Éva A nyelvművelésről

egy kisebbségi körülmények között működő egyesület nézőpontjából

Jelen kiadványunk Egyesületünk fennállásának 10. évfordulójára készült eredetileg, ám anyagiak híján akkor nem kerülhetett sor a megjelenésre. Azóta két év telt el, s most úgy látszik, szerencsésebb körülmények eredményeképp realizálni tudjuk korábbi tervünket.

12 éves múltra visszatekintő Egyesületünk fennállása során lehetőségeihez mérten igen sokrétű tevékenységet fejtett ki az anyanyelv védelme érdekében, s elégedetlenségünknek eddig fő oka csak az volt, hogy a szűkös anyagiak határt szabtak tevékenységünknek. Ám most, olvasva a sajtóban, interneten és más fórumokon megjelent írásokat, a nyelvműveléssel kapcsolatban egészen elképesztő nézetekre figyelhetünk fel. „A nyelvművelés kártékonyságáról és ármánykodásáról” – hirdeti fennen az interneten megjelent egyik írás, melyben többek között a következőket olvashatjuk: ... a nyelvművelés a legszemélyesebb, alapvető emberi jogainkba való jogsértő beavatkozás, köztörvényes bűncselekmény”. Maga az írás pedig azért készült, hogy – mint ahogy a célját megfogalmazza az internetes oldal készítője – „egy helyre gyűjtve bemutassa, hogyan tehettek szert hatalomra, befolyásra egy áltudomány képviselői, milyen eszközöket alkalmaznak a naív beszélők megtévesztése és a hatalomra jutás érdekében, hogyan terrorizálnak egy egész nyelvközösséget, hogyan bélyegeznek meg embercsoportokat anyanyelvük (anyanyelvváltozatuk) miatt.”

„Hatalomra jutás”, „köztörvényes bűncselekmény”, „terrorizálás”, „az alapvető emberi jogokba való jogsértő beavatkozás” – olvasom a kifejezéseket, de sehogy se tudom a nyelvművelésre vonatkoztatni. Ezek a kifejezések egész más asszociációkat keltenek. Körülbelül olyat, mint manapság akármelyik esti tévé-híradó. De hogy jön ide a nyelvművelés? És honnan, milyen forrásból táplákozhat az az indulat, ami egy kalap alá veszi a nyelvművelést az alvilági tevékenységgel?

Nos, úgy gondolom, a cikk írója nem ránk gondolt, amikor a nyelvművelőket ostorozta. Valószínű, hogy a nyelvtudomány bizonyos irányzatai és a ’hivatásos’ nyelvművelők közötti – mondjam így, finoman, feszültségről – vagy ami jobban megközelíti a lényeget: végletekig kiélezett ellentétről van szó. Ám a közvetett érintettség okán hadd mondjuk el mi is, egy kisebbségi körülmények között működő civil szervezet, hogyan látjuk a nyelvművelést a mi nézőpontunkból. Mondanivalómat három téma köré csoportosítom, s a megközelítésnél az adott helyzetből következő sajátosságokra szeretnék rávilágítani.

1.      Van-e létjogosultsága a nyelvművelésnek?

2.      A nyelvművelő tevékenység célja, értelme

3.      Hozadéka, eredményei

1. Van-e létjogosultsága a nyelvművelésnek?

A kérdés megválaszolásához az adott körülményeket, nevezetesen a 85 éve kisebbségi helyzetben élő, egyre fogyatkozó számú, asszimilácóval, szétszóródással, kivándorlással küzdő magyar népesség helyzetét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha az a célunk, amit fennen hirdetünk, nevezetesen, hogy a határon túli magyarság megmaradjon – és magyarnak megmaradjon – ezeréves lakóhelyén, ehhez bizony anyanyelvét is meg kell őriznie. Aki kisebbségi körülmények között él nyolcvanöt éven keresztül, az tudja, hogy ez nem könnyű feladat. Az anyanyelvismeretet és –használatot gyengítő tényezők gazdag tárházából megemlíteném a többségi nyelv befolyásoló hatását, az anyanyelvi iskoláztatás hiányosságait, az anyanyelvhasználat érvényességi körének beszűkülését, az elbizonytalanodó nemzeti identitást. Ezekről sokat szóltunk már. Ez alkalommal azonban szeretnék kiemelni egy, az anyanyelvhasználatra véleményem szerint talán mindennél veszélyesebb jelenséget.  Kisebbségi körülmények között mindenhol számolni kell azzal, hogy az anyanyelv használata és ismerete – hát még a helyes használata – nem jelenik meg „értékként”. S mint tudjuk, az élet bármely vonatkozására érvényes, hogy amit nem tartunk értéknek, arra nem is nagyon vigyázunk.

A másik elgondolkodtató jelenség a kisebbségi helyzetben élő anyanyelvhasználókkal kapcsolatban az, hogy az anyanyelvismeret gyakran nincs összhangban az egyén társadalmi státusával.  Nem egyszer rácsodálkozunk magas társadalmi állású közéleti személyekre, akik egyetlen értelmes mondatot sem tudnak megfogalmazni magyarul, az anyanyelvi íráskészségről, a helyesírási ismeretekről pedig jobb nem is beszélni. Ez a hiányosság a mindennapi életben meglepő, ám kiélezett helyzetben akár sorsdöntő is lehet. Példaként elég ha csak utalunk a december 5-i népszavazást megelőző parlamenti felszólalásokra, tévé-szereplésekre.

Kisebbségi körülmények között a nyelvműveléstől mi sem áll távolabb, mint a hatalmi pozíció. Hiszen már az anyanyelv használata is – jó esetben – elfogadott, kevésbé jó esetben eltűrt, megtűrt közlési mód, szélsőséges esetben azonban nemritkán ellenérzést, indulatokat, tettlegességet kiváltó „cselekedet”. Nem is kell messzire menni a példáért. Vajdaságban éppen az atrocitásokat feltáró nemzetközi bizottság ténykedése alatt vertek meg egy magyarul beszélő újságírót... Nos, ilyen körülmények között az anyanyelv ügyéért fáradozó nyelvművelők dehogy akarnak terrorizálni senkit se, aki anyanyelvén szól, hanem inkább az ügyben fáradoznak, hogy a nyelvi igényesség szorgalmazásával a megtépázott anyanyelvhasználatnak tekintélyt szerezzenek.

Azt is mondhatnánk, hogy a kisebbségi körülmények között folyó nyelvművelő munka hiánypótló szerepet tölt be. Az anyanyelvi oktatás kisebbségi helyzetben befejeződik az általános ill. középiskolai tanulmányok elvégzésével, már azokon a településeken egyáltalán, ahol létezik ilyen oktatás. Máshol szinte kizárólag a család az anyanyelv fő hordozója, a nyelvi ismeretek közvetítője. De mivel az iskoláztatás befejeződésével az élet egyetlen területén sem szerzünk olyan ismereteket, amelyek későbbi életünk során ne szorulnának továbbfejlesztésre, miért lenne ez elegendő az anyanyelv vonatkozásában? Miért lenne baj éppen az anyanyelvvel kapcsolatban, ha a nyelvi norma tudatosításának szándékával ráirányítjuk a figyelmet a nyelvhasználat egy-egy szokatlan, a köznyelvtől eltérő formájára? És miért lenne ez baj éppen a magyar nyelvvel kapcsolatban?

Jelenleg az idegen nyelvek tanítása során még mindig a nyelvtani szabályok betanulásától várjuk az idegen nyelv elsajátítását. Erre utalnak a furfangos nyelvtani sajátosságokra és kivételekre vonatkozó tesztkérdések, szigorú vizsgafeladatok. Pedig soha, egyetlen ember se beszél úgy idegen nyelven, hogy megszólalás előtt fikarcnyit is gondolna a nyelvtani szabályokra. Ha az idegen nyelvek tanításában olyannyira ragaszkodunk a különböző nyelvtani előírásokhoz, miért kellene a magyar nyelv vonatkozásában átesni a ló túlsó oldalára, és megelégedni az ’ahogy esik, úgy puffan’ szemlélettel? 

Ez a szemlélet, a szabályok, a normák semmibevevése amúgy teljesen idegen a közfelfogástól, az általános mentalitástól. Azt is mondhatnám, és akkor sokkal közelebb járok az igazsághoz, ha azt állítom, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Függetlenül attól, hogyan vélekednek a nyelvi szabadságról szakmai körökben, és hogy a nyelvművelést káros vagy hasznos tevékenységnek tekintik-e, jelenleg a közfelfogásban – és nem a nyelvművelésben! - a nyelvhasználat vonatkozásában (is) egy elég türelmetlen, mondhatnám intoleráns magatartásnak lehetünk tanúi – vagy akár szenvedő alanyai. Kisebbségi helyzetben élő magyarok a végtelenségig tudnák sorolni a példákat, a megtörtént eseteket, amikor az anyaországban helyreigazították, kioktatták, kinevették őket egy-egy sajátos nyelvi fordulat miatt. Jaj annak, aki egy üzletben „örökírót” kér golyóstoll helyett, aki a joghurt h-ját lenyeli, és ’jogurtot’ merészel mondani, aki a cukrászdában kalácsnak titulálja a tortát, aki a ’bazénban’ akar fürdeni és nem a medencében, vagy aki „magát’ mond „tetszik tudni” helyett! Máig élek a gyanúperrel, hogy a határhoz közeli egyes helyeken látható ’szokk” felirat, vagy az étteremben a „milyen ’szokkot’ parancsol?” kérdés több csúfolódást tartalmaz, mintsem azt a szándékot, hogy megkönnyítse az üdítőt így nevező szomjas torkú átutazó helyzetét.

 A nyelvi normák tudatosítása szerintem sokkal inkább megkönnyíti a kisebbségi helyzetben élő anyanyelvhasználók helyzetét. Kevesebb frusztrációnak van kitéve és nagyobb magabiztossággal kommunikál az az ember, aki nem aggódik amiatt, hogy valami furcsaságot mond. Itt is felhozhatjuk példának az idegen nyelveket: kétszer is meggondoljuk, mondjunk-e valamit, ha nem vagyunk benne egészen biztosak, hogy helyesen mondjuk. Nem a nyelvművelés nehezíti meg a mindennapi ember életét, hanem a nyelvi ismeretek nem elégséges volta. És ez bizony nemcsak idegen nyelvekre érvényes, hanem az anyanyelvre is.

Az anyanyelv és idegen nyelvek használata során tanúsított tolerancia terén talán fordított helyzet lenne elvárható. Idegen nyelvekkel szemben a hibás, helytelen fordulatok, esetleges vétségek iránti elnézés lenne a természetes, és nem a manapság általános kritikus hozzáállás a helyes kiejtés vagy nyelvtani szabályok ellen vétőkkel szemben. Az anyanyelv vonatkozásában pedig a nyelvi igényesség lenne a természetes elvárás. Manapság mintha éppen fordítva működne mindez. Az anyanyelvvel kapcsolatos toleranciában már odáig sikerült eljutni, hogy olykor középiskolás gyerekek sem tudnak olyan szinten olvasni, ami alapkövetelmény lenne. Hogy tudnának akkor helyesen beszélni?

Úgy érzem, hogy a nyelvművelésnek igenis van létjogosultsága, általában is, kisebbségi körülmények között pedig hatványozott mértékben. Úgy érzem, hogy természetes igény az összeszedett, kulturált nyelvhasználat, mint ahogy elvárható a mindennapi életben is a kulturált megjelenés és viselkedés. A nyelvművelés a maga szerény eszközeivel és lehetőségeivel ehhez szeretne hozzásegíteni. Nagy kár, hogy a slamposság, a lomposság sajnos egyre jobban tért hódít az élet számos más területén is – de talán mégse ezt kellene követendő példának tekinteni!

2. A nyelvművelő tevékenység célja, értelme

Nagy általánosságban minden nyelvművelő tevékenységnek egy célja lehet: az anyanyelv igényes használatára való törekvés. Kisebbségi körülmények között e törekvés mögött illetve mellett más tartalmak is jelen vannak. Mindenekelőtt a nyelv és a nemzeti hovatartozás összefüggése kap hangsúlyosabb színezetet. Az anyanyelvvel való foglalkozás bármilyen formája a nemzeti hovatartozásra irányítja a figyelmet. Az egyre fogyatkozó népességszámot, az asszimilációt, az elbizonytalanodó identitástudatot figyelembe véve igen jelentős a nyelvművelő munka e vonatkozása is – még az is lehet, hogy ez a legfőbb értelme. Hiszen foglalkozzunk bármivel, az utcanevek helyesírásától kezdve a többségi nyelvből beáramló idegenszerűségekig, a helységnevek megnevezésétől az aktuális nyelvhasználati törvényekig, a tankönyvek nyelvétől a nyelvi jogokig, mindez önmagában is a nemzeti hovatartozásra hívja fel a figyelmet.

A nyelvművelő tevékenység kisebbségi körülmények között túlmutat a konkrét nyelvvédő tevékenységen, és tágabb értelemben a nemzeti identitás megerősítése és a népcsoport megmaradása irányában hat. A nyelvművelő tevékenység azzal a szándékával, hogy egyes nyelvi, illetve anyanyelvet érintő jelenségekre felhívja a figyelmet, egyben hiánypótló szerepet tölt be, olyan nyelvi jelenségekre reagál illetve mutat rá, amelyekkel egy adott társadalmi struktúrában a megadott intézményes kereteken belül senki sem foglalkozik. Az ismeretek közlésével, az anyanyelvhasználók tájékoztatásával, a nyelvi norma közvetítésével pedig a nyelvi magabiztosságot, a nyelvi öntudatot erősíti. A nyelvművelés hatóköre – céljai, szándéka szerint – egészen széles társadalmi kiterjedésű, egy adott nyelvcsoporton belül minden érdeklődőre vonatkozik.  

Kisebbségi körülmények között a nyelvművelés hatáskörébe tartozik minden olyan nyelvvel kapcsolatos probléma, amelynek „nincs gazdája”: az igazi, konkrét nyelvvédő munkától kezdve az anyanyelvhasználattal kapcsolatos minden kérdésig. A nyelvművelők nemcsak a hagyományos értelemben vett nyelvműveléssel foglalkoznak, nemcsak a nyelvi normától való eltérést észrevételezik, de adott esetekben a nyelvi törvényeket ismertetik, felvilágosító tevékenységet folytatnak, azon munkálkodnak, hogy a meglevő lehetőségeknek érvényt szerezzenek, és újabb lehetőségeket harcoljanak ki. Kisebbségi körülmények között a nyelvművelő tevékenység szervesen illeszkedik azokhoz a törekvésekhez, amelyek az adott kisebbség megmaradása érdekében munkálkodnak, tevékenységi köre pedig szélesebb spektrumú a hagyományos értelemben vett konkrét nyelvművelésnél.   

A fentebb elmondottak persze inkább csak tendenciák. Ahhoz, hogy mindezek a tendenciák a valóságban kézzel fogható eredmények formájában testet öltsenek, ahhoz tekintélyes nyelvművelő tevékenységre van/lenne szükség. Ám a nyelvművelés nem tartozik a rentábilis tevékenységek közé. Helye kisebbségi körülmények között jórészt a civil szférába szorul, a civil szféra minden előnyével és hátrányával együtt. Az intézményes támogatottság hiánya miatt a nyelvművelés az adott kisebbségi viszonyok között csak szerény lehetőségekkel rendelkezik. E szerény lehetőségek határozzák meg azokat a kereteket, amelyek között a nyelvművelő munka folyik.

3. A nyelvművelő munka hozadéka, eredményei

Beszélhetünk-e egyáltalán a nyelvművelő munka bármilyen konkrét eredményéről, hozadékáról? Van-e olyan „mértékegység”, amellyel mérni tudnánk a nyelvvel kapcsolatos bármilyen tevékenység hatékonyságát? Nyilván nincs ilyen, s a modern, objektív, statisztikai adatokra épülő, elfogulatlanságra törekvő módszerek ezen a téren csődöt mondanak. Mégis célszerű elgondolkodni azon, sikerül-e előmozdítani az anyanyelv ügyét, sikerül-e realizálni valamit, bármilyen keveset is a fentebb körvonalazott célkitűzésekből, törekvésekből?

A nyelvművelés kisebbségi viszonyok között igen szerény keretek között folyik: az újságban, egyes lapokban több-kevesebb rendszerességgel megjelenő egy-egy nyelvművelő írás, szerencsés esetben nyelvművelő rovat, egy-egy önálló nyelvművelő kiadvány, egy-két nyelvművelő egyesület, néhány nyelvművelő rendezvény jelenti a nyelvművelést. Mindez rendezett és tervszerű anyagi támogatás nélkül, önkéntes alapon, nagy egyéni elkötelezettséggel és áldozatvállalással.  Ilyen körülmények között már eleve fel lehetünk készülve arra, hogy látványos eredményeket nem lehet felmutatni. Mégis, mindennek ellenére méltán érezhetjük, hogy az anyanyelv ügyéért való fáradozásunk nem múlt el eredmény nélkül. A nyelvvel való foglalkozás bármilyen formája is ráirányítja a figyelmet az anyanyelv ügyére, az anyanyelvhasználat fontosságára, s így a kisebbségi lét alapkérdésére, a megmaradni vagy beolvadni problematikájára. A rendszeres jelenlét, bármilyen szerény formában is, de folyamatosan fenntartja az anyanyelv kérdésének problémáját.

Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha úgy érezzük, hogy tevékenységünk is hozzájárult az utóbbi években Vajdaságban elfogadott, igen jelentős nyelvhasználati változásokhoz. Mindenekelőtt a helységnév-használati kérdés rendezését említeném, nevezetesen a településnevek magyar nevének hivatalossá válását azokon a településeken, ahol a lakosság számaránya eléri a törvényben maghatározott számarányt. Tevékenységünk során nagy gondot fordítunk arra is, hogy a nyelvművelést ne a felnőtt korosztályoknál kezdjük el, de már a legfiatalabb iskolás korosztály érdeklődését is felkeltsük az anyanyelv iránt. Nyelvművelő pályázatok, nyelvművelő vetélkedők rendszeres szervezésével, az ezeken való részvétellel sikerült elérnünk, hogy az iskoláskorú fiatalok körében népszerűvé váljon az anyanyelvvel való foglalkozás - s ez jelentős eredmény még akkor is, ha évente akár csak egy alkalommal kerül is rá sor. Az évenként ismétlődő nagy rendezvények (Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok) megerősítik azt a tudatot, hogy nyelvi közösségünk is szükségét érzi a nyelvművelésnek, hiszen támogatásuk és fogadókészségük nélkül nem lehetne immár 35 éve fenntartani egy nyelvművelő rendezvénysorozatot.   

Sorolhatnánk tovább is, hogy mekkora szerepet vállalunk a nyelvi felvilágosító munkában, a nyelvi értékek megőrzésének tudatosításában, múltunk nagyjainak megbecsülésében, az aktuális nyelvhasználati törvényes lehetőségek ismertetésében és más kérdésekben. Ez alkalommal inkább csak jelzésszerűen kívántam felvillantani, hol, milyen vonatkozásban látom azt, hogy tevékenységünkkel bármilyen kis mértékben, de hozzájárultunk a kisebbségi körülmények között egzisztáló anyanyelv fennmaradásához és megőrzéséhez. Jelen kiadványunk is talán hozzásegít ehhez.

Befejezésül néhány szót arról szeretnék szólni, hogy nézetem szerint hol, milyen formában lehetne a nyelvművelő törekvéseket előmozdítani, hatékonyabbá tenni az anyanyelv ügyéért való fáradozást. A nyelvművelő tevékenység továbbfejlesztésének lehetőségét a nyelvművelés intézményesítésben látom. Nyelvi intézetek vagy nyelvi irodák működtetése nézetem szerint a hatékonyság növelés érdekében elkerülhetetlen, és már hosszú idő óta hiányát érezzük. Természetesen nem arról van szó, hogy a civil szervezetek helyett, hanem mellett lenne szükség ezekre az intézményekre, amelyek egyben koordináló szerepet is betölthetnének, irányíthatnák a nyelvművelő munkát, és erre vonatkozóan hosszú távú terveket is kidolgoznának. Ilyen típusú intézmények vagy irodák az utóbbi években a környező országokban már létrejöttek, sajnos Vajdaság kivétel ez alól. Ezek a nyelvi intézetek vagy irodák szervesen illeszkednének a kisebbségi magyar intézményrendszerbe, melynek mielőbbi kialakítása megkerülhetetlen a kisebbség jövője szempontjából.

Utolsó módosítás: 2006.11.02.