Hallai Henrietta

Írni nehéz

Sokat töprengtem, mielőtt tollat fogtam a kezembe, gondolataim az írással kapcsolatban kavarogtak. Először arra gondoltam, soha jobb címet nem adhattak volna a pályamunkának, de amikor mélyebben elmerengtem, rájöttem, tévedtem, mert írni nemcsak, hogy nehéz, de nagyon nehéz.

Gondolatainkat úgy örökítjük meg, hogy leírjuk. Nem tudom, ki hogy volt vele a kezdet kezdetén, de én először olvasni tanultam meg. Böngészgettem a betűket, elég jól ment, és szerettem a mesekönyveket, igazi élménynek az számított, ha egyedül olvastam. Ezután következett az írás. Kaptam egy nagyvonalas füzetet, ceruzát, radírt, majd kezdődött az ákom-bákom. Anyu mellém ült: „Nézd kislányom, ezt a betűt így, azt úgy írják, próbáld lassan.” Sokat szenvedtem, mint általában minden gyerek, aki időnap előtt akart írni, olvasni. Elég kitartó természet vagyok, addig-addig, míg belejöttem az írásba, mint kiskutya az ugatásba. Örültem, most már írástudó vagyok, gondoltam magamban. A nyomtatott betűk nem is voltak olyan nehezek, majd én az írottat is ilyen gyorsan megtanulom, és milyen jó lesz, ha úgy írok, mint anyu és apu. Nekik addig tart, és már le is firkantják, amit akarnak. Ez nem is ment olyan gyorsan. Még az egyszerű kerek betűk úgy-ahogy, de amikor próbálkoztam a kanyargós, cifra betűkkel, majdhogynem feladtam. Nem akart a ceruzám kanyarodni, nehezen alakultak ki az írott betűk. A sok gyakorlás, szorgalom segített a tanulásban, elsajátítottam az írás nagy titkát

Számtalan lehetőség, szabály áll előttünk az írással kapcsolatban, és ez mégsem elég. Az íráshoz akaraterő, óriási szókincs és dús fantázia is kell. Ahhoz, hogy valaki írjon, íróeszközt vesz kezébe, habár ez nem is mindig szükséges. Emlékszem, kicsi voltam, és az utcán a porba pálcikákkal rajzoltunk. Hűvösebb időben ráleheltem az ablaküvegre, és a párába írtam nevemet, s mikor kimentem, egy teljesen értelmetlen szót láttam. Később olyan szavakat kerestem, melyeknek oda-vissza ugyanaz a jelentésük. Az e fajta írásért anyu összeszidott, mondván mire való az ablaküveget összemaszatolni, a büntetés csak annyi volt, hogy le kellett tisztítani, de többet soha nem tettem ilyet. Ezzel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy mit jelent az akarat, ha az ember leleményes, íróeszköz nélkül is bárhol jelt, üzenetet tud hagyni.

A szókincs az emberiségnek valóban óriási kincse. Megkülönböztetünk gazdagabb és szegényebb szókinccsel rendelkező személyeket. Ez az olvasástól függ, mivel ez a legnagyobb és kimeríthetetlen forrása. Az is lényeges, hogy mit olvas. Ha csak belenéz a napi sajtóba, és pár cikket átböngész, s ha van szabadideje, jobbik esetben kezébe vesz egy könyvet, de azt is csak évente egy-két alkalommal, akkor szerintem az ilyen embernek az igaz, hogy több a szókincse, mint annak, aki egyáltalán nem olvas, de kevesebb, mint aki naponta legalább 30 oldalt elolvas. Vannak, akik ennél többet, de sajnos úgy gondolom, azok vannak többségben, akik ennél kevesebbet, vagy egyáltalán nem olvasnak. Pedig a könyvekből tanulunk. s több irányból is hasznukat vehetjük.

Gondolatainkat megfogalmazzuk, rövidebb vagy hosszabb, egyszerű vagy összetett mondatokba képezzük. Hogy gondolatainkat papírra vessük, ismernünk kell a helyesírás szabályait is, ez már nem éppen egyszerű dolog.

Először is az írásjeleket említem. Ahhoz, hogy megfelelően vissza tudjuk olvasni a leírt szöveget, a mondatok végére az oda illó írásjelet rakjuk. Pontot teszünk a kijelentő mondat végére, rövidítések után és sorszámnevek jelölésekor. Amennyiben kérdezünk valamit, kérdőjelet, a felszólító, felkiáltó és óhajtó mondatok végére pedig a felkiáltó jelet írjuk. Ezek hiányában szövegünk hangulatlan, egyhangú és értelmetlen lesz.

Az összetett mondatok tagmondatokból állnak, s ezek közé vessző kerül, ugyanúgy, mint az indulatszavak és megszólítások után is. Amennyiben van a mondatunkban mellékgondolat, megjegyzés, akkor  zárójelbe tesszük.

Sokszor párbeszéd formájában írunk, ilyenkor a gondolatjel használandó. Ide tartozik még a kettőspont, melyet felsoroláskor, illetve akkor használunk, ha lényeges dologra hívjuk fel a figyelmet. Szavak elválasztásánál, szótagoláskor, és egyes összetett szavak írása kor kötőjelet írunk. Gyakran történik, hogy valakinek a szavát szó szerint idézzük, ez esetben idézőjelet firkantunk az idézet kezdeténél és befejezésénél a mondatzáró írásjel után.

Ezekkel a jelzésekkel adjuk meg valójában a hangsúlyt. Olvasva a leirt szöveget, tudjuk, mikor tartunk szünetet, mikor kérdezünk, esetleg felkiáltunk. Az olvasó ezek segítségével olvashat érthetően és hitelesen.

Számtalan helyesírási szabály van a magyar nyelvben s nagyon szorgalmasnak, figyelmesnek kell lenni, hogy írás közben ne vétsünk a szabályoknak. Itt megemlítem a tulajdonnevek írását. Sosem felejtem el, mennyit bajlódtam a földrajzi nevek írásával, mire rájöttem a „logikájára”.

Mindig arra kell figyelni, hogy értelmesen, érthetően írjunk, attól függően miről és kinek, mert írásunknak vissza kell adnia a gondolatainkat. Tehát egy fogalmazásnak ki kell mutatnia a belevitt érzéseket, bármiről is írunk, és azt bárki is olvassa.

Vannak dolgok, melyekről nem írunk szívesen, viszont valahogy mégis említést szeretnénk tenni róla, legyen az csak egy figyelmeztetés, esetleg olyan dolog, amely szó szerint leírva túl sértő lenne. Ilyenkor próbáljuk meg körülírni, szimbolikusan érzékeltetni, beburkolni szép szavakkal. Amennyiben sikerül, az illető olvasó érzi, hogy ott lappang valami, valami titok rejtőzik. Számtalanszor könyvek olvasása közben eltöprengtem, vajon az írók már eleve ilyen adottsággal születnek, nem beszélve a költőkről, kik verseikben rengeteg rejtelmet, őszinteséget, nyíltságot takarnak.

Itt említem meg Petőfit. Verseiben hogy tudott ennyire egyszeri, őszinte hazafi lenni, amikor a forradalmi verseiben annyira jelképesen ír, hogy az egyszeri olvasó például a Föltámadott a tenger című versét olvasva egy morajló tengert képzelhet el maga előtt, mely vadul hullámzik, hajókat süllyeszt, mindent szétszaggat, és a költő biztatja, hogy tombolja ki magát, és legyen egyszer vége. Csodálatosan szép versről van itt szó, melyben a tenger, a víz a népet jelképezi. Végre fellázadt a nép, melynek hatalmas az ereje, ha összefog, mindent legyőz, nincs erő, amely megállíthatná. Az utolsó két versszakban tudom ezt a legtisztábban bemutatni:

„Tombold ki, te özönvíz,

Tombold ki magadat,

Mutasd mélységes medred,

S dobáld a fellegekre

Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre

Örök tanulságul:

Habár fölül a gálya,

S alul a víznek árja,

Azért a víz az úr!”

Nemcsak forradalmi versekben lehet találni rejtett gondolatokat, ugyanúgy előfordulnak szerelmes versekben is, amikor nem nevezi nevén szerelmét, hanem pl. virágként, csillagként, tündöklő napsugárként szólítja.. Én személy szerint nagyon kedvelem az ilyen verseket, és nagyra értékelem költőjüket.

Írni nehéz, ezt most is megemlítem, de nem azért, mert a betűim „nem kanyarodnak”, az már csak emlék. Most az jutott eszembe, hogy az általános iskolában, ha valakinek nehezebben ment az írás, a tanárnő mindig azt mondta: Gondolkozz, és ami a címmel kapcsolatban eszedbe jut, próbáld összerakni és biztosan sikerül egy jó fogalmazást készítened. Most én is így vagyok, összeszedtem gondolataimat, de annyi mindenről szeretnék írni, hogy nem is tudom, minek is adjak elsőbbséget.

Nemrég olvastam Marieluise von Ingenheimtól a Sissy című hatkötetes könyvet. A hat kötet mindegyike valójában önálló könyv, de így együttvéve ennek a csodálatos lánynak, asszonynak, királynőnek az életét, küzdelmét örökítette meg az írónő. Ez életrajzi regény, teli pontos adatokkal, időpontokkal, rangos eseményekkel. Ha belegondolok, az írónőnek sem volt éppen könnyű dolga. Itt nem az írónő elméjében született meg a regény, itt igenis adott, létező személyekről, megtörtént eseményekről írt, és nem egy hétköznapi Maris néni életéről, hanem egy királynőéről. Alaposan átgondoltam, élethűen írta le, mindig a lényegre fektetve a hangsúlyt. A főszereplőről egy percre sem feledkezett meg, viszont felelevenítette társasági életét, örömét, bánatát, gyönyörűen összeszőve történetekkel, személyekkel, családdal, férjjel és gyermekekkel. Élvezet volt olvasni, és már akkor töprengtem rajta, vajon egy ilyen regényt lehet könnyebb megírni, vagy egy képzeletbelit. Szerintem itt nehezebb volt, mert egy elképzelt személyről, elképzelt eseményről épp ami az írónak eszébe jut, amit a képzelőereje elbír, azt írja. Az életrajzi írásoknál viszont nem szabad, hogy kitérés legyen, élethűen és igazán kell tükröznie az adott személyt.

Az igazság az, hogy író és író között is van különbség. Van, aki csak kalandos regényeket, van, aki szerelmi, romantikus történeteket, van, aki fantasztikus, detektív vagy tudományos könyveket ír. Azután itt vannak a nagy meseírók, akik a mese csodálatos, elképzelt világába kalauzolnak el bennünket. Tehát, ahány író, annyi féle, és egyiknek se lehet könnyű dolga, mert írni nehéz, mégpedig azért is nehéz, mert nem csak személy szerint neki kell, hogy tetsszen a könyv. Neki olvasókat kell vonzania, a tartalomnak olyannak kell lennie, hogy érdeklődéssel olvassák. Az az igazi, amikor „nem tudom letenni, amíg a végére nem érek”. Akadt már az én kezembe is olyan mű, ami mellett majd elaludtam. Egyszerűen nem tudta a figyelmemet lekötni, nem tudtam ábrándozni, izgulni, beleélni magam.

Még valamit szeretnék itt megemlíteni. Nekem nagyon tetszik, amikor rengeteg a jelző, megszemélyesítés, a tájleírásokról, személyleírásokról nem is beszélve. Nem elég az, ha leírják, barna hajú nő, legyen az úgy bemutatva, hogy magam elé tudjam képzelni csodálatosan hullámzó göndör haját, sugárzó szemeit, hamis mosolyát, vagy éppen szeplős, pisze orrát. Ugyanúgy a tájleírásoknál. Az a táj szólaljon meg, az ne csak egy zöld rét, erdő vagy út legyen. Szeretem a kiszínezett réteket, hogy halljam az éj csendjét, benn találjam magam az erdőben, a rengetegben, szólaljanak meg a fák is, és ha kinéz valaki az ablakon, én is lássam azt, amit ő lát.

Tehát írni nehéz már csak azért, mert nehéz eltalálni az olvasók igényeit. Viszont van egy fajta írás, ahol csakis a tények beszélnek, ez pedig az újságírás. Ebben az esetben nincs gondolkodás, az adott eseményt kell leírni, az éppen időszerű hírekről kell beszámolni. A gyorsaság a fő szempont, hogy a hír mielőbb a lap hasábjaira kerüljön. Sok esetben ezért nem reálisak, van, amikor túlzásokba bocsátkoznak, esetleg téves értesítéseket közölnek, felfújják a dolgokat. Az olvasók a legőszintébb, leghitelesebb riportokat, híreket az újságíróktól várják. Általában a rádió a leggyorsabb hírközlő eszköz, de mégis úgy vagyunk a lapokkal, hogy ott biztos többet megtudunk egyes eseményekről, sietünk kora reggel megvenni, majd átböngészni.

Az újságírók közt is vannak szenzációhajhászók, akik nem törődnek az emberek érzéseivel, nekik az a lényeg, hogy minél szaftosabban írják meg a cikket, minél nagyobb port kavarjanak fel vele. Hogy aztán esetleg rossz visszhangra talál, vagy felelnie kell állításaiért, ez őket nemigen szokta érdekelni. Ritka az ilyen, de van.

Habár azt sorolom, hogy írni nehéz, én mégis szeretek. Nagyon megörültem, amikor a pályázatot olvastam. Igaz a tanulás, az utazás minden nap sok időmet elvesz, mégis úgy éreztem, írnom kell. Írnom kell, mert szeretek, írnom kell, mert adtak rá lehetőséget, és írnom kell, mert magyar vagyok. Nagyon kell ápolni anyanyelvünket, nem szabad veszni hagyni. Jelenleg négy nyelvet tanulok, melyek számomra idegenek, csak akkor használom őket, amikor szükség van rájuk. Az én édes anyanyelvem a magyar, és számomra szebb csengésű, csodálatosabb hangzású nyelv nem is létezik.

A végén egy csodálatos versidézettel szeretném írásomat befejezni, Rudnyánszky Gyula tollából:

„A világon édesebb nyelv

Nincs a magyar nyelvnél!

Lágyan csorran ajkaidra,

Mintha mézet ennél.

Égnek földnek minden bája

Összeolvad ebben,

A mennybéli angyalok se

Dalolhatnak szebben!”

Utolsó módosítás: 2006.11.02.