Gazdag Olga

Az alkalomhoz illő beszéd

Szerintem abban mindannyian egyetértünk, hogy számtalan olyan alkalom létezik, ahol bizony fel kell állnunk s véleményt kell nyilvánítanunk. Tovább fűzve e szálat, ha mindezt jobban átgondoljuk, arra a következtetésre is juthatunk, hogy minden szituáció ilyen. Minden egyes    megnyilvánulásunk, legyen az verbális vagy nonverbális, a külvilágra, saját belső állapotunkra vonatkozó érzelmeinket, véleményünket hordozza. A baráti összejöveteleken főként társaink viselkedése botránkoztat meg vagy bűvöl el bennünket, de sem a divat, sem pedig az időjárás változása nem hagy hidegen minket. Ahogy közéleti - és politikai fórumokon a jövőformáló elképzeléseinket vitatjuk meg, úgy egy-egy egyedül töltött pillanatban tollat ragadva papírra vetjük legbensőbb vágyainkat azon érvelve, hogy miért is fontos mindez számunkra.

Vélemény, nézet, álláspont; észre sem vesszük, mégis e szavak töltik ki minden napunkat, minden óránkat, minden percünket. Nem félelmetes ezt felismerni? Minden egyes szó egy különleges építőelem, s ha véletlenül rosszul helyezzük őket egymás mellé, sem alakban, sem pedig színben összeillő téglákat falazunk egymáshoz túl közel, akkor az egész építmény ledőlhet, s könnyen még a korábbi fáradozásaink, érveléseink is hiábavalónak tűnhetnek. Ezért azt hiszem, hogy beszédstílusunknak, véleménynyilvánításunk módjának még a legeltérőbb élethelyzetekben is nem csak hasonlónak, de pontosan egybevágónak kell lennie. Természetesen véleményünk időről–időre változhat, ám amiről soha nem szabad elfeledkeznünk, az anyanyelvünk nyelvtana s ékes, gazdag szókincse. Nélkülük még a legbriliánsabb ötlet sem ér semmit.

A tudományok világából erre igen sok példát felhozhatunk. Képzeljünk csak el egy tudóst, aki világ-fordító ötletét képtelen átadni az emberiségnek, hiszen csupán a tudomány idegen eredetű szavaival tudná ezt körülírni, s abban sajnos a lakosság kis része jártas. Ama szerencsés néhány talán megérthetné az újítás lényegét, de a többiek számára mindez egy hosszabb előadás után is ugyanolyan sötét rejtély maradna, akárcsak az elején volt.

Az utóbbi időben e jelenségnek egyre gyakrabban tanúi lehetünk. A globalizáció, egységesítés ma már a mi kis tájegységünkben is érezteti hatását, ám sajnos nem gazdasági, sem politikai téren. Úgy a mi anyanyelvünk, mint a szomszédos népek anyanyelvei ellen indított támadást e bolondos jelenség. Míg a többi területeken a globalizáció többnyire fejlődést hoz, addig a kultúrára nézve végzetes következményei lehetnek. Kezdetben jobb híján befogadtunk néhány idegen csengésű szót, ám később a többiek már akaratunk ellenére is beszűrődtek. Ma már csupán a magyar nyelv legelkötelezettebbjeinek szúr szemet, ha valaki automatikusan vált állomást, ha helyes beszédre oktató műsorra fut. Sajnos a tudományos nyelv elidegenedését nem csak a globalizáció idézi elő, a jelenlegi körülményeink is igen nagy szerepet játszanak. Azt hiszem, azt mindenki elismeri, hogy egy idegen nyelven tanulva nagyon nehéz megtanulni saját szakszavainkat. De ha valaki valamire elszánja magát, akkor semmi sem lehetetlen. Számos lehetőség nyílik számunkra, akik tiszteljük anyanyelvüket, szakterületünk szókincstárát. A műszaki előrehaladottságnak köszönhetően ma már a világhálón keresztül a legújabb szakirodalmat is elérhetjük csupán néhány percnyi keresgélés után.

A lehetőségek adottak, most már csak nekünk kell felismernünk a fejölődés szükséget. De valóban fejlődésre van-e itt szükség? Anyanyelvünk tudományos kifejezései már több évtizede, évszázada rendelkezésünkre állnak, így ez semmiképp sem nevezhető előrehaladásnak. Ez az alapokhoz való visszatérést takarja, amely fontos, hogy mindenki életében meghatározó szerepet játsszon, úgy nyelvi, mint pedig ön- és környezetismereti téren. 

Véleményem szerint a tudományok képviselőinek, mint kicsiny tartományunk s nemzetünk értelmiségének elsősorban nem depopulációról s lingvisztikai asszimilációról és transzformációkról kellene kommunikálniuk, hanem jó példával elöl járniuk abban, hogy hogyan csiszolhatjuk örökségbe kapott kincsünket.

A köznyelv is igen érzékeny terület, habár ez már kicsit összetettebb. Ami bonyolítja a helyzetet, az nem más, mint a szleng. Ezen nem irodalmi, mégis többnyire „eredeti magyar” szavak igen sok élethelyzetet, jelenséget körülírhatnak. Az irónia is igen hatékony fegyverre lelt az „utcai nyelvben”. Baráti beszélgetéseket töltenek ki, ám ha számunkra ismeretlenebb személyhez szólunk, akkor ajánlottabb a mellőzésük. A naci, dutyi, lóvé, egyfajta nemtörődömséget hordoz, s nem mindenki nézi jó szemmel e „cool” stílust. E következtében gyümölcstelenné válhat véleménynyilvánításunk is. Most visszakanyarodnék egy kicsit a „cool” szavainkhoz. Egyre nagyobb mértékben szűrődnek be a magyarba a különböző idegen eredetű, főként angol szavak. Ez jellemző az egész Kárpát-medencére, s itt vidékünkön anyanyelvünk még szláv szavakkal is „hígul”. Igaz, hogy mindenki sokkal értékesebbé válik azzal, hogy elsajátít egy idegen nyelvet, ám azzal még senki sem vált többé, hogy más népek szavait tűzdelte mondanivalójába. Ez sajnos egyre elterjedtebb házunk táján. A trafikban patikát és limenkát árulni nem túl kifizetődő üzletág, főleg ha a kedves vásárló azt sem tudja, hogy mit is szeretnénk neki eladni...

Olykor a tájszavak is kisebb zűrzavart okozhatnak. Ha egy bánáti atyafi velláért szalasztja fiacskáját, megeshet, hogy a bácskai szomszéd a nehéz munkaeszköz helyett egy kis evőeszközzel küldi haza a gyermeket. Ezen kis félreértés ellenére is én meg vagyok győződve, hogy a két előző csoporttal ellentétben őket semmiképp sem szabad mellőzni. Fontos, hogy ne csak írott formában őrizzük meg tájszavainkat a jövő nemzedékeinek, hanem beszélt anyanyelvünket színesítsük e pajkos, csengő jelenségekkel. A furcsa, „depis” szavak helyett inkább a különböző régiók kifejezéseivel kellene felfrissítenünk, megújítanunk a magyart.

Azt hiszem e rövid értekezés során sikerült rávilágítanom arra, hogy képezhetünk remek tudósokat, szerezhetünk temérdek barátot, ám ez mit sem fog érni, ha a későbbiekben nem tudunk velük hatékonyan társalogni, véleményüket kikérni, s a sajátunkat elmondani. Ezért fontosnak tartom azt, hogy az élethelyzetektől függetlenül egy szempontot mindig tartsunk szem előtt, amikor beszélünk: azt, hogy igényesen fejezzük ki magunkat azon a nyelven, amelyet őseinktől megőrzésre kaptunk.

Utolsó módosítás: 2006.11.02.