Gazdag Olga

Anyanyelvi példaképem

Anyanyelv. Milyen szép is ez a szó, hisz felbecsülhetetlen, temérdek kincs az tulajdonosának, anyanyelvének őrzőjének és ápolójának.

Az érces, dalos magyar nyelv szavainak édes ízét édesanyám adta a számra, mikor kiskoromban altatódalt énekelt, vagy mesét olvasott nekem. Később már sok-sok szó gyarapította a szókincsemet, de valahogy ezek a rakoncátlan szavacskák mindig összekeveredtek, s csak nehezen tudtam köztük rendet rakni.

Elérkezett az iskola...

Első nap félve, félelmekkel teli szívvel, bátortalanul léptem be a hatalmas épülete. Sokáig bolyongtam a tantermek között, mire rátaláltam a mi meleg kis tantermünkre, egy kedves ősz hajú tanító nénivel.

A tanító néni mosolyával azonnal lebilincselt mindannyiunkat, s már aznap Betűország meghódítására indultunk.

Megmásztuk az A betű magas hegyét, az O betűvel játszadoztunk, s a C betűvel rajzoltunk.

De nem volt ám minden betű ilyen játszi könnyedséggel megrajzolható. Az S betű még a könnyeimet is kicsalták, amit a tanító néni kedves mosolyával és szelíd tekintetével hamarosan felszárított.

A betűk még így egymagukban semmit sem jelentettek. Hamarosan le kellett írnunk a szavakat, melyek közül némelyiket még ki sem tudtuk mondani.

Írás után következett az olvasás. Ez nehezebb volt mindkét előző „műveletnél”. A fehér papírra nyomtatott fekete kriksz-krakszok bizony gyakran semmire sem hasonlítottak, de a tanító néni nagy odaadással próbált nekünk segíteni abban, hogy végre ezek értelmes szavakká, majd mondatokká váljanak.

Minden órán olvastunk egy kicsit, s egyre szebben, egyre folyékonyabban hangzott az olvasmány. Ha az iskolában nem is jutott idő az olvasásra, én otthon elő-vettem kedvenc könyvemet, mert hajtott a vágy, hogy minél jobban megtanuljak olvasni. Tudtam, hogy így a világról sokkal több érdekes, mulattató dolgot megtud-hatok. A tanító néni figyelmet fordított arra is, hogy a csúnya szavakat eltüntesse fogalomtárunkból, s helyébe szép, magyar kifejezéseket ültessen. Igyekeztünk az idegen szavaknak megtalálni a szép magyar megfelelőjét. De nemcsak a helyes beszédre, hanem a helyesírásra is nagy gondot fordított. Gyakran írtunk tollbamondást, hogy javítsunk helyesírásunkon.

Teltek-múltak az évek, s komolyabb nyelvtani leckékkel kezdtünk ismerkedni. Az igével futottunk, a főnévvel asztalt táncoltattunk, a melléknévvel pedig piros almát faltunk. Kijelentettük, hogy mi jól vagyunk, s felszólítottuk egymást, hogy tanuljunk. A tanító néni kedvesen kézen fogott, s a mondatrészek bonyolult világába bevezetett bennünket. Az alany, az állítmány, a tárgy bizony gyakran összekeveredett buksi fejecskéinkben, de ekkor jött a jóságos tanító néni, aki rendet rakott e rendetlen mondatrészek között. Közben sok lépes méz csordogált lelkünkbe. Gőgös Gúnáral meglátogattuk Mosó Masát, aki éppen Aliceval Csodaországban kávézott. Robinson is meglátogatott bennünket, hű paripájával, Fehér Sörénnyel. S találkoztunk Móra Ferenc Gergőjével is, aki éppen a Csontos Szigfridet olvasta.

Sajnos hamar véget ért a négy víg, gondtalan, boldog év, melyet egy kedves tanító néni szárnyai alatt töltöttünk el. Csak ekkor jöttünk rá, hogy mennyit is köszönhetünk neki. Bár év közben kissé haragudtunk rá, mert nem olyan osztályzatot adott, mint amilyet mi elképzeltünk magunknak, de ma már megértem, hogy ez azért volt, hogy ezeket a részeket biztosan megtanuljuk. Neki köszönhetem, hogy megszerettette velem az olvasást, amivel fejleszthetem, bővíthetem szókincsemet. Megtanított helyesen írni, ami nagyon fontos, hogy egy nyelvet jól elsajátíthassunk. A kedves ősz hajú tanító néni mindig odaadó volt, amikor anyanyelvünk szépségeit tanította velünk. Segített, ha csak tudott, és amiben csak tudott. S úgy érzem, ő volt az a személy, aki felébresztette bennem a magyarság tüzét, melyre jöhetnek bármilyen mostoha idők is, már többé ki nem aluszik.

Ő Kurunczi Vera tanító néni, köszönöm neki!

Utolsó módosítás: 2006.11.02.