Balázs Géza

A magyar nyelvművelés tizenöt éve  

A 10 éves Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület ünnepe, egyszersmind visszatekintése kiváló alkalom a magyar nyelvművelés elmúlt évtizedének a fölidézésére. Mivel azonban a magyarországi rendszerváltozás 1988-ban kezdődött (a kerekasztal-tárgyalásokkal, az 1956-os eseményeket vizsgáló bizottság létrejöttével, a romániai falurombolás-elleni tüntetéssel, s 2000-ben, az első szabad választásokkal fejeződött be, ha föltétlenül történelmi dátumhoz szeretnénk kötni), érdemes egy kicsit nagyobb távlatban, vagyis 15 évre visszatekintetünk.

A magyar nyelvművelésben az elmúlt tizenöt év a helyzetmeghatározás, a feladatok újrameghatározása, az útkeresés és az átrendeződés időszaka volt. Ennek kiváltó oka részben a rendszerváltozás, részben pedig a tudományos paradigmák küzdelme. Az útkeresés közvetlen oka az volt, hogy a rendszerváltozás időszakában sorra szűntek meg az egyes lapok nyelvművelő rovatai, egy időszakban a Magyar Rádió több nyelvművelő műsorát felszámolta, s olyan nézet is elterjedt, hogy a nyelvművelés a pártállam kiszolgálója volt. 

Az 1980-as évek végéig, tehát tárgyalt korszakunkig eléggé általános volt a magyar nyelvtudományban az a nyelvészeti felfogás, hogy a nyelvész a nyelvi jelenségek kutatója, egyszersmind a társadalom nyelvi kultúrájának az őre, segítője (bár korábban is akadtak nyelvészek, akik ez utóbbi feladattól elhatárolódtak). A magyar nyelvművelésre a tárgyalt korszakban a legnagyobb hatást az jelentette, hogy a hivatalos (akadémiai, egyetemi) nyelvtudomány képviselőinek meghatározó része elhatárolódott tőle. Ezzel a magyar nyelvművelés jobbára elvesztette tudományos hátterét, bázisát. A nyelvtudomány „kivonulása” mellett azonban megjelent más tudományágak képviselői felől a sürgetés szaknyelvi nyelvművelésre, nyelvújításra, sőt nyelvtörvény meghozatalára, valamint igen széleskörűvé vált a nyelvművelő civil mozgalom.

Az 1980-as évek végének nyelvművelői tudták és érezték, hogy a nyelvművelés az új társadalmi környezetben változni fog (bár aligha gondolták, hogy akkora tudományos és társadalmi viták közepette). Éppen ezért az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága 1992-ben „tisztázó” céllal magyar nyelvművelő, valamint szaknyelvi konferenciát rendezett. Ez volt az első olyan tudományos konferencia, amelyen a határon túli régiókból is érkeztek nyelvészek, hogy a magyarországiakkal együtt vitassák meg a közös és a helyi nyelvi gondokat. Ugyanakkor az MTA Nyelvtudományi Intézetének szervezésében elindultak az Élőnyelvi konferenciák. 1997-ben az MTA Nemzeti Stratégiai Kutatási Programja A magyar nyelv jelene és jövője címmel kiemelt kutatási tevékenységet kezdett, amelynek keretében konferenciákat rendeztek, tanulmánykötetet, monográfiát jelentettek meg és szótárakat készítettek elő. A legfontosabb konferenciák: 1997. A magyar nyelv jelene és jövője, 2000. Mit tehetünk a magyar nyelv korszerűsítéséért?, 2001. A nyelvi hiány, 2003. Szöveg/félre/értés.

A nyelvművelők tisztázási és modernizálási törek­vései kapcsán négy nagy (lényegében egymásból fej­lődő) vita zajlott le a magyar nyelvművelésben az 1990-es években. Az első volt a nyelvi norma vita. Ennek lényege: nem határozható meg egzaktan a nyelvi norma, ha pedig ez nincs így, akkor a nyelvművelő elvek légből kapottak, a nyelvművelés a szocializmus központosító törekvéseit szolgálta ki, paternalista, an­tidemokratikus. A másik vita ebből kiindulva a határon túli magyar nyelvváltozatokkal volt kapcsolatban. En­nek lényege az volt, hogy a határon túli magyar nyelv­változatok önálló és teljes értékű nyelvváltozatok, a „központi” normától függetlenül fejlődnek, el kell is­merni („kodifikálni kell”) – különösen a kétnyelvűség­ből fakadó – eltéréseiket. Az első két vita legfontosabb tanulmányainak gyűjteménye megtalálható a Nyelv­mentés vagy nyelvárulás. Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról (szerk.: Kontra Miklós, Saly Noémi. Osiris, Budapest, 1998). A harmadik vita a nyelvi diszkriminációval volt kapcsolatos. Ennek lényege: a szalonképtelen Magyarországon a diszkrimináció utolsó bástyája a nyelvművelés, amely nem tisztázott, nem tudományos elvek, módszerek alapján más (nyelvváltozatú) embereket megbélyegez, kirekeszt. Ez a nyelvművelés még káros is. A vita negyedik fordu­lója az 1998-ban megalakult a Magyar Professzorok Világtanácsa által szorgalmazott nyelvtörvénnyel (nyelvvédelmi törvénnyel) volt kapcsolatos. Már a Vi­lágtanács javaslata előtt többször fölmerült egy magyar nyelvtörvény szorgalmazása, (ne feledjük, hogy az 1990-es évek az európai, de különösen a szomszédos országokbeli nyelvi szabályozások időszaka), amely ellen 1997-ben nyelvészek nyilatkozatban emeltek szót („A nyelvtudományi kutatások alapján nem tartható az a nézet, hogy a nyelvnek ΄megárthatnak΄ bizonyos fo­lyamatok, például az idegen szavak átvétele”). A nyel­vészek túlnyomó többsége ellenezte a törvényjavasla­tot, amelyet kisebb módosításokkal a parlament 2001-ben elfogadott. A nyelvi vitákban tetten érthetők a tu­dományos felfogások közötti különbségek, generációs különbségek, valamint a politikai felhangok.

Természetesen a vitáknak nagyon sok fontos eredménye volt. A legfontosabb talán az, hogy minden eddiginél határozottabban megfogalmazódott a nyelvművelés tudományos megalapozásának az igénye. Ezt egyébként maguk a nyelvművelők is szorgalmazták, és szociolingvisztikai alapvizsgálatokat sürgettek, amelyek segíthetik munkájukat. A másik eredmény az, hogy sokkal árnyaltabbá, többszintűvé vált a magyar nyelvművelés. Kezd megjelenni a nyelvi cselekvések területén – felülről lefelé haladva - a tudományosan megalapozott nyelvpolitika, nyelvi tervezés, felbukkant két új fogalom (terület?) a nyelvgeopolitika, a nyelvstratégia – de sokak terminológiájában továbbél a nyelvművelés, amelyet érdemes megkülönböztetni a laikusok által képviselt nyelvvédelemtől. A harmadik eredménye a vitáknak az, hogy az ellenzők mellett a magyar nyelvművelés hagyományát, művelődéstörténeti szerepét is egyre többen hangsúlyozzák, s a „többhangúvá” vált nyelvművelés sok területen megerősödött.

Azonban a viták „eredményeként” a magyar nyelvtudományban ma a nyelvművelés szó használata megritkult, nyelvművelés témakörében alig folyik tudományos tevékenység, s „a magyar nyelv védelmére” alapított Magyar Tudományos Akadémiáról kiszorul a nyelvművelés. Természetesen a hagyományos nyelvművelés tagadói a nyelvművelést nem minden tekintet-ben tagadják, bizonyos területeken, szociolingvisztikai vizsgálatok eredményeinek kommunikálásában, a nyelvi öntudatosításban, valamint a nyelvi ismeretterjesztésben elfogadják.

A nyelvművelés tudományos hátterének átalakulása, illetve bizonyos tudományos közegekből való kiszorulása mellett azonban a rendszerváltozás óta megerősödött a nyelvművelés társadalmi támogatottsága. Ennek első lépcsője volt az 1990-ben megalakult Anyanyelvápolók Szövetsége, amely ma a nyelvművelés legnagyobb, több ezres civil mozgalma. E szövetség kezébe került az 1978-ban indult Édes Anyanyelvünk című folyóirat is. A szövetség számos nyelvművelő mozgalmat támogat. Az 1960-as években indult Édes anyanyelvünk nyelvhasználati, valamint a Kazinczy szép magyar beszéd versenyek országossá váltak, valamennyi iskolatípusra kiterjedtek, sőt az 1990-es évektől a határokon túlra is átnyúlnak, valamint felbukkantak a helyesírási és retorikai versenyek (szintén határokon túl lépve). A határon túli régiókban – többnyire korábbi nyelvművelő rendezvények, napok folyományaként – a rendszerváltozás után ugyancsak létrejöttek a magyar nyelvművelés intézményei. Ebbe a folyamatba illeszkedik a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezvénysorozata 1970-től Adán. 1993-ban alakult meg a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület.

Ezen a helyen külön is ki kell emelni a művelődési-honismereti és a nyelvművelő munka összefonódását. A nyelvművelés nagyon sok ponton érintkezik a művelődéstörténettel, a kultúra- és hagyományápolással, általában az igényes, tudatos kulturális tevékenységgel. A magyar nyelvterület sok részén létrejöttek a nyelvápoló tevékenység kisebb-nagyobb bázisai, pl. Győr, Sátoraljaújhely (Széphalom), Celldömölk, Veszprém, Eger, Gyula, Balatonboglár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Kassa mellett természetesen ide tartozik Ada is.

Az 1990-es években a külső ösztönzésre a magyar nyelvművelésben különösen a szaknyelvi nyelvművelés, szómagyarítás vált hangsúlyossá. Létrejött a Mondjuk magyarul! mozgalom, majd 2001-ben (június 12. Partiumi Keresztény Egyetem, Nagyvárad) a Magyar Szakírók Szövetsége, amely 2003. április 5-én a Magyar Tudományos Akadémián szaknyelvi napot rendezett. 1999-ben alakult meg a Bárczi Géza Értékőrző (Kiejtési) Alapítvány, amely a zárt e (ë) hang népszerűsítését, tudatosítását tűzte ki fő célul. Magános mozgalmak is indultak (pl. Molnos Angéla szómagyarító mozgalma, vagy a számos – sokszor kalóz-jellegű, illetve nem tudományos – szótárkiadás). 

Az 1990-es években a tömegkommunikációban is újra magára talált a nyelvművelés. Ma a közszolgálati rádiók és televíziók mindegyikében van nyelvművelő műsor (némelyikben több is). Pl. a Kossuth Rádió: Édes anyanyelvünk (ez a rádió 10 leghallgatottabb mű­sora között van), Értsünk szót!, Beszélni nehéz, Tetten ért szavak (korábban: Magyarán szólva, Nyelvünkről néhány percben), Duna Televízió: Nyelvőrző, Hej, hej, helyes beszéd (korábban: Csillagjel), Magyar Televí­zió: Szószóló (korábban: Álljunk egy szóra, Mondolat, Gyöngyök). A Magyar Nemzetben újra feléledt az Anyanyelvünk című rovat, de a nyelvművelés megújult hullámába tartozik például Nádasdy Ádámnak a Ma­gyar Narancsban közölt Modern Talking sorozata. Az 1990-es évek könyvkiadásában is kiemelkedő szerepet kapott a nyelvművelés. E téren különösen azt figyel­hetjük meg, az az újdonság, hogy folyamatosan jelen­nek meg vidéki és határon túli nyelvművelő munkák. Találóan jegyezte meg Sándor Klára egy írásában, hogy korunk (az 1990-es évek) valóságos „nyelvmű­velő paradicsommá” avatják Magyarországot. Mivel „piacosodó” világunkban aligha maradhat meg valami a nyilvánosságban, amire nincs igény, szükséglet, ami nem fogja meg a közönségét – úgy vélhetjük, hogy a magyar nyelvművelés mélyen bele van ágyazva a tár­sadalom tudatába, a magyar művelődéstörténetbe, feladata fontos és sokakhoz jut el.

Különösen a tudományos viták hatásaként, talán az elbizonytalanodás, vagy az ott elforgácsolt energia miatt a nyelvművelés elméleti jellegű tevékenysége mintha csökkent volna. Az elméleti jellegű munkákhoz az elemzéseket, tanulmányokat, elméleti munkán alapuló kézikönyveket soroljuk. A magyar nyelvművelésnek kétségtelenül a legnagyobb elméleti és gyakorlati összefoglalása a Grétsy László és Kovalovszky Miklós szerkesztette Nyelvművelő kézikönyv (Akadémiai, Budapest, 1980., 1985). Ennek rövidített és korszerűsített változata már a rendszerváltozás után jelent meg Grétsy László és Kemény Gábor szerkesztésében (Nyelvművelő kéziszótár, Auktor, Budapest, 1996). Az elméleti munkák végzésére és ösztönzésére 2000-ben létrejött a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport, amely a már említett konferenciák mellett vidéki konferenciákat (Nyíregyháza, Eger) is rendezett, tudományos kutatásokat indított. E munkacsoporthoz kapcsolódik Balázs Géza Magyar nyelvstratégia (MTA, Budapest, 2001.) című munkája, amely a nyelvművelés története, eszméi, módszerei mellett az új utak lehetőségeiről is szól. A kutatócsoport munkájának egyik eredménye a várhatóan a közeljövőben megjelenő Magyar nyelvhasználati szótár lesz. A legnagyobb nyelvstratégiai tény azonban az, hogy az informatikában óriási honosítási, szómagyarítási, nyelvtechnológiai munka folyik – s ebben a magyar informatikusok élen járnak. Az MTA Nyelvtudományi Intézetében már évtizedek óta sikeresen működik a tanácsadó szolgálat, az utóbbi időben az interneten is megjelent egy szolgáltatás (www.e-nyelv.hu), valamint az MTA létrehozta a határon túli nyelvi irodák rendszerét (Dunaszerdahely, Ungvár, Sepsiszentgyörgy).

Időszakunk végére, vagyis 2003-ra mintha a nagyobb viták is elcsitultak volna. Az érzelmeket érdemes mellőzni és elfeledni, a kritikákat azonban komolyan kell venni, s törekedni kell a párbeszédre, amelynek eredményeként – vágyam szerint – többszintű, sokszínű és sokhangú tevékenységgé válhat a nyelvművelés (most a nyelvműveléshez sorolok minden, a nyelvre, a nyelvi kultúra irányuló tevékenységet). Ennek a megegyezéses hangnak a képviselője például Kenesei István, aki a Magyar Nyelv 2002. évi 1. számában ekképp jelöli ki a nyelvművelés feladatát a nyelvtudományi ágak között: “A folyamat kezdő- és végpontjában az alkalmazott nyelvészeten belül hazánkban nyelvművelésnek nevezett terület áll. A nyelvművelők fedezik fel…, hogy új jelenségek, kifejezések, szerkezetek jelentkeztek, és hogy ezek miben térnek el a korábbiaktól, az addig elfogadottaktól. Számos esetben éppen a “nagyközönség” jelenti ezeket az új fejleményeket, amely azután “kapásból” el is ítéli azokat, vagy éppenséggel tanácsot kér a szakembertől, hogy mitévő legyen. [Új bekezdés.] A folyamat következő pontján a leíró/elméleti nyelvész… áll. Az ő dolga az, hogy megvizsgálja, hogyan illeszkedik a nyelv szerkezetébe, az eddig rögzített szabályok, elvek és paraméterek közé az új struktúra. (…) A harmadik stáció a társasnyelvészet felségterülete. A nagy számú beszélővel elvégzett felmérésekkel be tudja mutatni, mekkora körben van elterjedve a megfigyelt új jelenség, illetve milyen attitűdökkel viszonyulnak hozzá, mit gondolnak róla a nyelv használói… Végül az utolsó állomás újra a nyelvművelő. A felhalmozott adatok és magyarázatok alapján döntenie kell arról, hogy szakemberként hogyan „viszonyul” az új jelenséghez, mit tanácsol a hozzá forduló érdeklődőknek: megállapítja, hogy az adott nyelvi jelenség például az iskolázottságnak (illetve annak hiányának) a jelölője-e és ekképpen rejtett vagy kimondott értékítéletet fűz hozzá, avagy esetleg kivár és semleges marad.”

A mai magyar nyelvművelésnek elméletileg, tudományosan tovább kell mélyülnie, s el kell fogadni, hogy egyáltalán nem baj az, ha nincs mindenben a nyelvészek, felfogások között egyetértés, s az is természetes, ha az egyik nyelvész nem kíván ilyen kérdésekkel foglalkozni, a másik meg inkább csak a nyelvi kultúra ügyének szenteli munkásságát. Nem szabad bosszankodni azon, ha egy nyelvész – szakmájából adódóan – mérlegel, például azt mondja „ez is jó, az is jó”, vagy ha egyáltalán nem akar nyelvi jelenségeket megítélni. De másik oldalról azon sem szabad csodálkozni, ha a nyelvész segíteni akar a társadalom egyre sokasodó kommunikációs-nyelvi gondjain, vagy egyszerűen csak a nyelvi igényességet kívánja terjeszteni.

Ha a nyelvművelésbe belesoroljuk a nyelvi ismeretterjesztést, a helyesírási, kiejtési kérdéseket, általában a kommunikációs zavarok, konfliktusok, gondok megoldására tett gyakorlati lépéseket, a nyelvi babonák elleni küzdelmet, az igényes, példaadó (pl. média-) nyelvhasználatra való törekvést, a nyelvi illem terjesztését, a tiszta és tisztességes kommunikációért való küzdelmet, a szómagyarítást, a szaknyelvek művelését és honosítását, a stílusok tanítását, a nyelvváltozatok létének és jellegének tudatosítását, általában a nyelvi öntudatosítást gyermek-, ifjú és felnőttkorban (s miért ne sorolnánk bele!), akkor állíthatjuk, hogy a magyar nyelvművelés sokkal fontosabb, mint valaha, tevékenysége hasznos a nyelvtudomány és a társadalom számára, elméletén és módszerein lehet és kell folyamatosan lehet javítani, ám a létét aligha lehet megkérdőjelezni.

Ehhez a munkához óriási segítséget nyújt a civil mozgalom, így például a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület is.

Utolsó módosítás: 2006.11.02.