|
|
|
|
Anyanyelvünkben a létünk Grétsy László Lőrincze Lajos ma is időszerű megállapítását idézte. A nyelvművelés célja és tartalma nem örök és változatlan, hanem idő és hely függvénye. Legidőszerűbb feladatait mindig az adott társadalom szükségletei határozzák meg. A magyar nyelvművelés szerepe és feladatai is változtak az idők során. A múlt század első felében a nyelvújítás, a nyelv bővítés volt a legfőbb feladat, hogy nyelvünk korszerű gazdagodásával belekapcsolódhassunk az európai kultúra és tudomány fejlődésébe. A század második felében a nyelvművelés elsősorban a nyelvújítás túlzásait nyesegette. Egyszersmind igyekezett visszavezetni a mesterkélttél váló nyelvhasználatot a természetességhez, illetve a népnyelvhez. A századforduló utáni évtizedekben az idegenszerűségek elleni küzdelem volt a nyelvművelés vállalt és időszerű feladata. Napjainkban a nyelvművelés legfőképpen arra irányul, hogy a nyelv minél alkalmasabb legyen a világos, árnyalt nyelvi közlésre, a kommunikációra, a beszélő, író ember pedig minél jobban ismerje a nyelv tör- vényszerűségeit, használati szabályait. Grétsy László két dolgot emelt még ki: a szükségtelen idegen szavak elleni küzdelmet, mert napjainkban rendkívül megnövekedett ezeknek, főként az angol szavaknak a beáramlása nyelvünkbe, továbbá felhívta a figyelmet arra, hogy a nyelvművelés hagyományos feladataihoz egyre erőteljesebben csatlakoznak a nyelv státusának, intézményes keretének, a nyelv használati jogoknak és lehetőségeknek elemzésével kapcsolatos feladatok. Ezeket öleli fel a státusszervezés, nyelvi politika, nyelvi stratégia és egyéb kifejezések. Az ismert magyarországi szakember azt fejtette ki, hogy a nyelv történelmi produktum, születés és (sajnos) pusztulás együttese. S a nyelvművelési kívánalom gyakran nem azonos a nyelvi tényekkel: a változások nem mindig a nyelvművelők el- várásai szerint történnek, ami esetenként nem is baj. Szókincsünk szegényedésére, s az ebből adódó szomorú következményekre utalt viszont azzal, hogy elmesélte: egy levélíró a magyar irodalom kiváló alkotásait szerette volna megismertetni unokájával. S amikor olvasni kezdte, hogy ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel /Mélyen néz a kútba s benne vizet kéme!, az unoka megkérdezte, mi az, hogy ösztövér, mi az, hogy kútágas, mi az, hogy gém. A nagyanya rájött, hogy a Toldit már nem tudja meg- ismertetni a mai fiatalokkal.
A kommunikációs folyamat úgy zajlik - mondta Wacha Imre -, hogy a beszélő a valóságnak a tudatában levő képét, a tudattartalmát visszatükrözi a beszédben. Kódrendszer közvetítésével a hallgatóban felidéződik a kép. A gyakorlatban azonban korántsem ilyen egyszerű a kommunikációs folyamat, mert csak elvileg élünk ugyanabban a valóságban, mert a valóság társadalmi, gazdasági, politikai, etnikai stb. szempontból más és más, rendkívül osztott. Meghatározza a származás, a lakóhelyi kötöttség, a neveltetés és sok egyéb tényező. Mindez megnehezíti a tudás, a tapasztalat átadását, s a közös szellemi és tárgyi kultúrkincs elvesztéséhez vezet a nyelvben. Tovább rontja a helyzetet, hogy az emberek más-más valóságalappal rendelkeznek: az életkorbeli különbség, a kulturális igény különbözősége, a tudásszint, mind-mind hozzájárul az eltérő valóságalap kiépüléséhez, aminek a következménye, hogy más valóságból kiindulva "elbeszélnek egymás mellett" - kommunikálás helyett. Baj van a közös nyelvűséggel is. Részben az eltérő világlátás, a generációbeli eltérések, esetleg más nyelvi kultúra következtében nem jön létre a kommunikációnak ez a föltétele, meg a jóra való restség miatt sem. Hűtlenek lettünk a szavakhoz, a gondolatot hordozó anyanyelvhez, felszínesen sajátítottuk el azt az anyanyelvet, a közös kultúrkincset, amely rejtve is tükrözi a közös történelmet, amely által a világot megismertük és látjuk. A közös anyanyelvhez kapcsolódik az előismeretek kérdése, az, hogy milyen tárgyi tudást sajátítottunk el, nem csak a megértés passzív fokán, hanem a kifejezés és alkotás fokán. A gyermek egyenrangú tagjává vált a családnak, amelyben a nevelkedést a növekedés váltotta fel, elmosódnak a határok gyermek és felnőtt között. A rádió, a tévé, a video információözönt zúdít mindenkire, s a gyerek tevékenykedését a felnőttekhez hasonlóan a felületes belekapkodás jellemzi, nem kap értékre alapozott és azt megalapozó eligazítást, s így hiányzik a meghatározó értékrend. Segíthetnének az ifjúsági lapok és a tévéadások, de ezek gyakran nyelvileg is torz, értékcsökkentő, hamis ideálokat és értékeket adnak. Így válik értékké egy poszter, egy póló, amiért elég néhány szót makogni a telefonba. Az újságok szinte csak az ifjúság jogairól írnak, a jogok megszerzéséhez szükséges kötelezettségekről alig. Ezért szinte szégyen tanulni az iskolában, elmarad az anyanyelv tanulása is. S különben is az értelmiségi létnek sem társadalmi, sem erkölcsi, sem anyagi megbecsülése nincs. Sajnos nem az értékes műsorok hatnak az ifjúságra, ha- nem a talmi csillogású, hamis ideálokat bemutatók. Ezek hangosabbak, és ezért hangadóbbak. A fiatalság nyelvi, tudati, etikai, gazdasági megzavarodottságot, bizonytalanságot lát a fel- nőtteknél, s azt követi, amit az őt körülvevő társadalom feltűnően mutat, amit egyes, őt kiszolgáló és nem szolgáló médiumok elébe tárnak, ordítanak, ezért a minta nem lesz jó minta. Nem az igényesebb magatartási és nyelvi formákat követi tehát. A sokszor magukra maradt és magukra hagyott fiatalok a külföldi adók külsőségeit, öltözködési, nyelvi magatartási formáit másolják. Az ifjúság sem ezt nem veszi észre, sem azt, hogy az ideálok többségének viselkedése, öltözködése csak színpadi külsőség. Akiknél pedig a hétköznapokban is rendhagyó magatartást lehet tapasztalni, nyelvi formában is, az gyakran nem egészséges lelkiállapotot fejez ki. Nem vesszük észre, hogy manipulálnak az ifjúsággal, mert ez üzlet. Még nagyobb baj, hogy a családban és a társadalmon belül is teljesen visszaszorul a belső kommunikáció. Ritkul, elmarad az otthoni és a társasági párbeszéd. A megszerzett ismeretek, tapasztalatok nem fogalmazódnak meg a nyelvi kifejezés fokán. Az igazi ismeret, tudás az, ha szókincsévei, nyelvi grammatikájával is beépül az egyén nyelvébe az ismeret. S mert ez nem történik meg, unos-untalan klisék, tolvaj nyelvi elemek ismétlődnek. A felnőtteknek nincs idejük, hogy megismerjék a fiatalokat, kommunikációs előismeret hiányában pedig ismét nem értjük meg egymást. Az előadó szerint nyelvünk és kommunikáció jövője attól függ, hogy lesz-e, marad-e, aki jól-rosszul beszéli, használja a nyelvet. S mindenképpen meg kell keresnünk nyelvünk és kultúránk közös valóságát, a valóság közös részeit, és művelni a közös ismereteket. Csak ezáltal őrizhetjük meg identitásunkat, és identitásunkkal a közös nyelvünket, mely hordozója múltunknak és jövőnknek egyaránt.
A gondolkodás alapja mindig egy konkrét nyelv, amely nem csak egyszerű kommunikációs eszköz, mert benne jut kifejezésre az egyén valóságismerete, látás- és gondolkodásmódja, egész értékrendszere, életérzése, szuverén egyedisége - hallottuk Hódi Sándortól. A nyelvhasználati jog a legalapvetőbb emberi jog. Ennek hiányában zavart szenved a gondolkodás, az asszociációs láncolatok megszakadnak, a fogalmak összekuszálódnak. Az anyanyelvi oktatás és a közéleti nyelvhasználat hiánya tehát eltorzulásokhoz vezet. A lélek felszabadító öröme helyett az anyanyelvünkben bizonytalan emberek megszenvednek minden közszereplést. A formai jog kevés ahhoz, hogy az anyanyelv minden tekintetben betöltse szerepét, ha szociológiai tekintetben, alárendelt. Ha az idegen nyelvi elemek túl nagy hangsúlyt kapnak, ezzel párhuzamosan - mivel a szavak a lélek mindenkori állapotának szimbólumai is egyben - a kisebbség kezdi előbbre tartani magánál a többségi nyelven beszélőket. A vajdasági magyarság egy részére jellemző kisebbrendűségi érzés gyökereit épp ebben kell keresnünk. A hatalmi alapon domináló nyelv hatására megváltozik a kisebbségek saját nyelvi kultúrájukhoz és közösségükhöz való érzelmi viszonyulása. Kevésbé válnak nyitottá, befogadóvá saját kultúrájuk iránt. Csökken a belső kohézió, ami serkenti a beolvadást. A magyar nyelven történő oktatás elutasítása egy nagy lépést jelent ebben az irányban. Az érvényesüléshez azonban nemcsak a nyelvet kell tökéletesen elsajátítani, hanem a nyelvi kultúra egész normarendszerét. A boldogulás, a siker reményében olykor tehát lelket is cserélni kell. Ez a jelenség a világon mindenütt felüti a fejét, ahol a társadalmi felemelkedésre, a közéleti tevékenységekre, a hatalom gyakorlására a kisebbségnek nincs vagy vajmi kevés a lehetősége. A nyelvében bizonytalan egyén egysíkú, szegényes világlátásának, bizonytalan önmeghatározásának következtében alkalmatlanná válik a nemzeti közösségével való párbeszédre is. A párbeszéd hiánya viszont további személyiségbeszűkülést és identitászavart okoz. Mindez a tudat torzulásához, a lélek görcseihez vezet: tartós kisebbrendűségi érzéshez. A nyelvükben szegény, félművelt embereket egyszerre frusztrálja saját nyelvi kultúrájának hiányossága és a többségi nyelvet beszélő leküzd- hetetlen dominanciája.
Mindezek tudatában mondani sem kell
talán, hogy a nyelv- művelés korántsem csak nyelvi probléma. A kérdés sokkal
összetettebb. Ágoston Mihály egyebek között arról szólt, hogy a nyelv- művelés más itt, és mást jelent az anyaországban. Számunkra nem az a kérdés, hogy a magyar nyelv egységében merre fejlődik, mert nekünk elsősorban megtartani kell nyelvünket, életképessé tenni. Nem is az a kérdés, hogy hány magyar tanul az egyetemen, hanem, hogy tanulja-e anyanyelvén azt, amit tudnia kell. Mert az itteni magyarság értelmiséget akkor kap, ha az anyanyelvében is értelmiség. Nyelvünk nincs veszélyben, ha- nem a nyelvi készségünket hanyagoljuk el, vagy ki sem építjük. Ha minden községben lenne nyelvművelő egyesület, az sem lenne képes pótolni az intézményes, iskolai anyanyelvoktatást. Amit az anyaországban készen kapnak, azt mi nyelvműveléssel ellensúlyozni nem tudjuk. Tudomásul kell vennünk, hogy óriási hézag van anyanyelvi készségünkben, iskolánként, helységenként más-más hézag. Nem az idegen nyelv rontja anyanyelvünket, hanem a hézag, amit az okoz, hogy amit megtanultunk idegen nyelven, azt nem tanuljuk meg anyanyelvünkön. Sokszor gondot okoz tárgyak megnevezése: a boltban megveszünk valamit, de nem tudjuk, hogy hívják: több formában körülírunk valamit, mert nem tudjuk megnevezni, tükörfordítást alkalmazunk, ami nem önmagában rossz, hanem azért, mert más megoldás terjedt el.
A nyelvművelésben nem az a mérvadó,
hogy sokat tettünk-e, hanem, hogy merre vezet az, amit tettünk. Mert továbbra is
fogyunk, asszimilálódunk, elmennek innen, s akik itt maradtak, azok közül is
sokan szerb tagozatra íratják gyermekeiket.
Rajsli Ilona
a Tisza menti községekben vizsgálta, hogy Magyarországon tanuló egyetemisták
miként élték át a nyelvi környezetváltást. Legrövidebben talán azt mondhatnánk,
hogy nem zökkenőmentesen, de nem is kritikátlanul. A szókincsükbe itthon idegen
hatásra bekerült szavakról, vagy amelyeket nem helyes tartalommal használtak (bazén,
majica, szemafor, patika stb.), könnyedén lemondtak, az eddig nem ismert
szóalakok átvétele viszont sokkal több gondot okozott. Számos szó
becézett, nem köznyelvi alakja idegen maradt számunkra. Többségük nyilvánvaló
tudatossággal ragaszkodik viszont a zárt e (e) használatához, mely identitás
értékű, a regionális nyelvi összetartozás érzését példázza. Szloboda János áttekintette a délvidéki magyar nyelvművelés múltját, amelyet jelentős mértékben befolyásolt a hatalom: hol megeresztette, hol visszafogta a kultúrpolitika gyeplőjét. A mostani helyzetben, amikor a rendszer nem gátolja a közösségi érdek kinyilvánítását, így a nyelvművelést sem, az előadó elsősorban az iskolát és a tömegtájékoztatás szerepét emelte ki. Felhívta a figyelmet arra, hogy az iskolában nemcsak a magyartanár feladata a nyelvművelés, hanem a többi pedagógusé is. Igazi követelmény az volna, hogy általánossá váljon az anyanyelven történő pedagógusképzés, s szakvizsgán a magyar nyelvtudás megfelelő színvonalát is bizonyítani kellene. A tömegtájékoztatási eszközök nem tesznek eleget az igényes nyelvhasználat követelményeinek. A megjelenő nyelvművelő cikkecskék gyakran nem érnek el kellő hatást. A hibák azután is ismétlődnek, miután a szakemberek felhívták rájuk a figyelmet. Az olvasóra pedig azért nincsenek kellő befolyással, mert a tömegtájékoztatási eszközök nyelvét normaként fogadja el, s a helyesként rögződött hibás jelenségeket egy-egy nyelvművelő írás nem tudja helyrehozni. Lapunk egykori nyelvművelő mellékletének feltámasztása meghiúsult, pedig a nyelvművelésben nagy űrt töltene be. A délvidéki magyarság válsághelyzetben levő nyelvét pedagógusoknak, újságíróknak, nyelvi lektoroknak ápolniuk kell, s mindazoknak, akik közszereplést vállalnak, sőt mindannyiunknak mindennapi feladata.
|
|
Utolsó módosítás: 2006.11.02. |